Miért pont én?

Ma reggel kicsit kábán ébredtem. Fájt minden porcikám. Szédelegve botorkáltam ki a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Fájdalmas, szelíd arc nézett vissza. Emlékeztetett Albert Györgyi tekintetére, amely a Miért pont én című könyve borítójáról tekintett vissza rám. Szeptemberbe léptünk, az ősz visszafordíthatatlanul köszöntött ránk. A depressziótól elgyötört ember számára a pokol kapuja. Azt a két szót: „Szegény fejem”, már nem mondom ki többé. Az önsajnálatot száműztem életemből. Igaz, anyagiakban szűkölködöm, de hányan élnek nálam sokkalta nagyobb szegénységben, nélkülözésben. Akinek tudok, szívesen segítek. Nem kérdezem: Miért pont én? Tudom, azért, mert ez Isten akarata. Igaz, egészségem romokban hever. Naponta kell szembesülnöm azzal, hogy alig tudok járni. De minden reggel felkelek, útnak indulok, mert feladataim vannak. Nem kérdezem: Miért pont én? Tudom, hogy sokan örülnének az én rozzant egészségemnek is. A fájdalmat alázattal viselem, mert tudom, az Isten akarata, mert erősíteni akar engem. Egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Olyan ember, aki nem tűri maga körül az állóvizet. Minden nap újabb, és újabb ötletekkel állok elő. Soha nem kérdezem: Miért pont én? Istenem ismer engem, tudja mire vagyok képes. Amikor tükörbe tekintek, azt mondom: Igen uram, legyen meg a Te akaratod! Idézem Dr. Joó Sándor írását: “Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mi volt az Isten akarata, mit akart Isten veled, meg velem, meg mindnyájunkkal ? Azt, amit mindig is akar, röviden és egyszerűen: jót! A legjobbat! A javunkat! Mindenképpen azt, ami kinek-kinek a javára való! Istennek az akarata mindig jótétemény az ember számára... Elképzelem, milyen jó lenne most papírral-ceruzával ülni itten és felírni, számbavenni, mi mindenféle jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szeretőÉdesatya, életünknek csak ezen a legutolsó 365 napján! Ha ezt most itt valóban meg is tennénk, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, talán nem is emlékezünk már rá pontosan, ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölötte. A szenvedést, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, még évek múlva is felpanaszoljuk, pedig Isten jótéteményeinek az elfelejtése hálátlanság az ajándékozó Istennel szemben. Ő semmi mást nem vár az Ő jótéteményeiért tőlünk, mint hálát, azt akarja, hogy az Ő kezéből fogadjuk el azokat, lássuk meg benne az Ő kegyelmes akaratát... Ezt sem Önmagáért akarja, hanem érettünk, a mi érdekünkben. Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei felett annál inkább. És de sokszor megfosztjuk magunkat ettől az örömtől! Sok ember éppen azért nem tudja igazán örvendező hálával mondani: “Legyen meg a Te akaratod, mert nem látja elég világosan Isten akaratában ezt a jótéteményt. Igen, mert ez is attól függ, hogy tudjuk-e a hit szemével látni az életünk dolgait, eseményeit. Aki nem, az nagyon hamar készen lehet az Isten jótéteményeinek a felsorolásával, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, kellemes jóérzést jelentettek, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában. Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy pl. fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál, vagy beteljesült valami régi óhajod, ami után vágyakoztál, vagy talán éppen valami olyan nem-várt szépben és jóban részesültél, amiben kárpótolva érezted magad sok más csúnya és rossz útszakaszáért az életednek, és más effélék. Bizony sokszor csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ is jószerencsének nevez. Könnyű ezekre azt mondani: legyen meg Uram a Te akaratod, látom, érzem, milyen jót akartál velem, megajándékoztál, megáldottál! Örömmel, hálával elfogadom. De próbáld meg egyszer azokat a dolgokat is, amiket olyan természetesnek és magától értetődőnek tartunk, nem is olyan természetesnek és magától értetődőnek látni: egyszerre megszaporodnak lelked előtt Isten jótéteményei! Mert nem magától értetődő ám pl. az a puszta tény, hogy most itt lehetsz ebben a templomban és nem kórházi betegágyon, vagy éppen koporsóban! Az se magától értetődő, hogy hangzik az Isten Igéjének a hirdetése és zenghet a hálaadó zsoltárének, az se, hogy kabát védi a testedet és cipő van a lábadon, az se, hogy ma ebédeltél és nem maradtál éhesen, az se magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő tiszta víz jön belőle, az se, hogy a gyermeked rádkacag, és így folytathatnám tovább a végtelenségig. Nos, amit olyan magától értetődőnek tartunk az életünkben, az mind ajándék, egy jóságos Valakinek az akaratából való. Óh, hogy mennyi jóakarattal volt hozzád az Isten, akkor vennéd észre igazán, ha egyszer elvenne valamit abból, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben! Amikor azt mondod: “Legyen meg a Te akaratod: legyen benne az a hálás csodálkozás is afölött, hogy mennyi meg nem érdemelt jótéteménnyel áldott meg az Isten! Ha mind fel akarnád jegyezni, nem volna már elég az idő, ami ebből az évből még hátra van és ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálálkodás miatt soha sem jutna többé időd a panaszkodásra!” /Dr. Joó Sándor/

Hamarosan szentként tisztelhetünk hét ferencesvértanút

2011. november 27-én kezdődött és most – szombat este 7-kor egy Paskai László vezette pasaréti vesperás keretében – le is zárul a hét magyar ferences vértanú, Károlyi Bernát és társai boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza, ezzel egyidejűleg pedig hivatalosan is Rómába költözik a procedúra. A hét ferences vértanú – Hajnal Zénó, Károlyi Bernát, Kiss Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Lukács Pelbárt és Kriszten Rafael – 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet és jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték, más szóval – ahogy az alkalomhoz küldött ferences sajtóközlemény fogalmaz – amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése. „Krisztusért adták életüket, mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Emlékük és tiszteletük eleven rendtársaik és a hívek körében.” Az elmúlt két évben 90 tanút hallgatott ki az egyházi bíróság, a történészbizottság pedig 600 oldal terjedelmű paksamétát állított össze; az összes dokumentumot az elkészültük után olasz nyelvre is le kellett fordítani. A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációjához kerülő dokumentáció közel 3000 oldalt tesz ki, szeptembertől ott folytatódik az eljárás.