Dobos Klára: "Krisztusfolt" a kórház falán

P. Kiss Szaléz ferences vértanúról szóltunk előző számunkban, s most folytatásként a debreceni Kiss Szaléz Baráti kör bemutatását terveztük. Ám a kör szervezőjétől, Áncsán Józseftől az eredeti elgondolás mellett mély hitvallást is kaptunk. Ismét bebizonyosodott, mennyire megváltozhat egy ember élete, ha meglátja Jézus Krisztust – akár „szürke foltként” a kórház falán. A ferences világi rendnek van Debrecenben egy jelenleg 12 fős kis közössége – kezdte a bemutatást Áncsán József. – Célul tűztük ki, hogy figyelmet fordítunk a ferences hagyományok ápolására. Az egyik összejövetelünkön egy 80 éves nyugdíja pedagógus, Makuch Mária néni, az egykori ferences ifjúság tagja mesélt Krupa Sándor Kolumbán és Kovács Kristóf ferences atyákról. Mikor menni készült, felsóhajtott: milyen kár, hogy nincsenek már ferences szerzetesek Debrecenben! Ez elindított bennünket egy úton, hiszen rádöbbentünk, mi vagyunk itt a ferencesek, nekünk kell tennünk azt, amit elődeink tettek egykor az ifjúságért… Kötődik a városhoz Kiss Szaléz vértanú atya, aki köré életében lelkes ifjúság szerveződött. Így egyértelmű volt, hogy az ifjúsággal való foglalkozáshoz őt választják példaképnek. Meg is alakult tavaly Kiss Szaléz Baráti Köre, amely ferences klub, nem csak ferenceseknek. Nem egyszerűen ifjúsági klub, hiszen soraikba hívnak minden lélekben fiatal, az ifjúsággal az ifjúságért tenni akaró embert. Nem titkolt cél a ferences szemléletet megismertetve életvezetési alternatívát adni az ifjúságnak. *** Debrecenben a mai Szent István templom melletti plébánia volt a ferences rendház – oda került 70 évvel ezelőtt Szaléz atya is. Falán emléktábla idézi a vértanú szerzeteseket, bent a templomban pedig néhány tárgyi emléket is őriznek a ferences atyáktól. P. Kiss Szaléztól ugyan még nincs, de keresik, kutatják immár a klubtagok is… - akik ugyan Debrecen másik ferences templomához, a Jézus Szíve-templomhoz – Szegedi Kálmán plébánoshoz – kötődnek. Illetve az ifjúsággal való foglalkozásban a Szent István templom plébánosa, az egyházmegye ifjúsági referense, Tóth László állt mögéjük. Szaléz atya születésnapján, júliusban, a debreceni világi ferencesek megkoszorúzták az emléktáblát. A hét boldoggá avatás előtt álló ferences vértanú közül ketten is szolgáltak Debrecenben: Kiss Szaléz és Kovács Kristóf. Fontos, hogy tudják az itteniek, kik voltak ők… - vallja József, majd ifjúságról ejt szót: - Mindannyian érezzük: nagy baj van a mai ifjúság körében. Miért ne tudnánk mi is olyasmit tenni értük, amit P. Kiss Szaléz tett?! Az indulásunk elég nehézkes volt, túl sok támogatást, lelkesítést nem kaptunk, míg Tóth László atya nem karolta föl a kezdeményezést… Nálunk tabu volt a hit Itt megállunk egy kicsit a baráti kör történetében, s még tartalmasabbá és tanulságosabbá téve a beszélgetést a rokkantnyugdíjas „mesélő” saját életéből oszt meg szomorú és szép pillanatokat. El kell mondjam, hogy életem első 50 évét Istentagadóan éltem. Egy agyvérzésen vagyok túl, az életveszély, a betegség tette fontossá, hogy meg vagyok keresztelve, azóta élem vallásosan az életem… Apám is hivatásos katona volt, én is 17 éven át, nálunk tabu volt a vallás… Az ifjúság nevelése mindig is foglalkoztatott, ezért mikor leszereltem, pedagógus diplomát szereztem, s 13 évig voltam a tiszadobi gyerekvárosban. Éltem a hétköznapi emberek életét, hajszoltam a pénzt. Nem voltak az életemben olyan „útjelző táblák”, mint a tízparancsolat. Nem voltam boldog, hiába volt pénzem, hiába cserélgettem évente az autómat… Elzártam magam a világtól, még nagy kutyát is tartottam, be ne jöjjön senki a házba… Elváltam, s jött egy alkohol betegség is. Mindez az öngyilkosság felé terelt, amivel meg is próbálkoztam – de újraélesztettek… Mikor felébredtem, az ágyam fölött a falon árnyékként láttam Jézus Krisztust… Kértem a rokonokat, nézzenek már utána, hogy egyáltalán meg vagyok-e keresztelve. Kiderült, hogy igen, görögkatolikusnak – de hamarosan egy cursillóra kerültem, amit római atya vezetett, s az ő segítségével kezdtem tanulni a hitemet az alapoktól, a keresztvetéstől. - Újjászülettem – hangsúlyozza József. – Sok minden, amiért nem kár, elveszett az életemből, és sok minden „bejött”. Korábban mindig a saját érdekemet néztem, ma már tudok minden pillanatban arra figyelni, hol kell segíteni másokon… Régen megterveztem minden lépésemet, ma már nem aggódom a holnap felől… A betegség térített észhez, nagy kegyelmet kaptam a Jóistentől. Másfajta, IGAZI életemért egész hátralévő életemet hálaadásnak szánom. A betegágyból felkelve azt kerestem, hol tudnék csatlakozni Böjte atya tevékenységébe. A legközelebbi házuk Gálospetriben van, ott szerettem volna ténykedni. De sajnos az agyvérzés után maradtak egészségügyi problémáim, például rosszul látok, a magam cipőfűzőjét se tudom bekötni. Ott pedig ezzel a kéréssel is jöttek hozzám a gyerekek, s én tehetetlen voltam. Sírtam, zokogtam, de beláttam, hogy másképp kell segítenem, más az utam, s visszatértem Debrecenbe. Az interneten keresztül persze tartom velük a kapcsolatot, s több műszaki cikket is sikerült már eljuttatnom nekik. Ők az én családom… Természetesen a tiszadobi fiatalokhoz is kötődöm – ők famegmunkálással foglalkoznak, s készítettek pl. a klubunknak egy szép fakeresztet… Ha fontosnak érzek valamit, bulldog-szívósággal igyekszem végigvinni. Két szót pedig töröltem a szótáramból: majd és lehetetlen. Így állunk az ifjúság ügyéhez is, s reméljük, hamarosan látványos eredményekről is beszámolhatunk… (dk) Forrás: / Új Misszió című katolikus folyóirat 2013 januári száma/