Jókedvet adj, Uram!

Ferences lelkiségünk talán legnehezebben megfogalmazható vonása, a derű. Egy ma reggeli történésen indulok nyomába. Tíz órakor telefoncsörgésre riadtam. Kellemesen csengő női hang szólt, a vonal túlsó végén: Szép napot kívánok! Ha van öt perce, nyaralási szokásairól tennék fel néhány kérdést. Sajnos nincsenek nyaralási szokásaim. Feleltem kissé bosszúsan. Évek óta nem engedhetem meg magamnak az üdülést. Ám soha nem tétlenkedem. Én már nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul érezzem magam. Soha nem engedem át lelkem pillanatnyi, múló árnyékoknak. Nem egyszerűen kivárom, hogy kisüssön a nap, minden pillanatban keresem a lehetőségét, hogy pénz nélkül is jókedvre derüljek: Valahogy így: Jókedvet adj, és semmi mást Uram A többivel megbirkózom magam Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker,hadd mosolyogjak gondon, és bajon, Nem kell más, csak ez az egy oltalom Még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol bárkivel S ha jókedvemből önként tehetem, s ha fölszabadít újra a fegyelem, Ha értelmét tudom, s vállalom, nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan, De ahhoz is csak jókedvet adj, Uram!

Gondolatok Nagyboldogasszony Napja elé

Nagyboldogasszony Napja, Szent István Napja előtt előveszem rózsafűzéremet. Máig élénken élnek bennem Csókay András szavai, amikor egy előadásában arról beszélt, ha megoldhatatlan problémákkal kerül szembe, előveszi rózsafűzérét, ami mindig segítette. Nincs olyan probléma, bármilyen nehéz is, amelyet a rózsafűzér elimádkozásával meg ne tudnánk oldani. Füzér Julián Atya segítségével előkerestem, Mindszenty József hogyan gondolkodott erről: Mindszenty szerette a magyar történelmet és ismerte is. „A magyar történelmet ismerem – mondotta. – Süllyedt korszakok hibáit, az Isten törvényeibe ütköző bűneit mélyen fájlalom. De emelt fővel mondom, a magyar történelem nem katafalk és nem szemétdomb.” Különösen érdekelte a magyar Egyház történelme. Érzéke és tehetsége volt hozzá, amihez szorgalom is társult. Szeretett olvasni, búvárkodni. Jó memóriája volt nevekhez, helyekhez, évszámokhoz és ki tudta kutatni, milyen mozgató erők voltak az események mögött és mire tanítják, figyelmeztetik az utókort. A „genius loci”, a hely története és szellemi öröksége állandóan ihlette, azt kereste. Akárhová ment, mint a fentiekben már olvashattuk, előbb föllapozta a hely történelmét. „Ha valahova megyek, hogy megismerjem, beleadom magam annak a múltjába és jelenébe – mondotta Debrecenben. – Most, hogy arra gondoltam, Debrecenbe kéne menni, áttanulmányoztam a debreceni katolicizmus múltját és jelen arcát. Mondhatom, az ismereten át megszerettelek benneteket, debreceni katolikusok.” Beszédeiben nemegyszer oly sok a történelmi vonatkozás – nevek, helyek, évszámok, események –, hogy ezek miatt inkább történelmi előadásnak, mint hagyományos értelemben vett szentbeszédnek látszanak. Ilyen a cisztercita gimnázium ünnepélyén Budapesten, 1946. május 25-én mondott beszéde – „Mária-tisztelet a magyar történelemben”. Hasonló ehhez az írókhoz intézett szózata, melyet a katolikus írók és újságírók Magyarok Nagyasszonya tiszteletére rendezett ünnepélyén mondott 1947. december 7-én a Szent István Társulatban. Történelmi előadásnak tűnő Szűz Máriáról mondott szentbeszédei között legszebb a „Nagy magyarok Mária-tisztelete”, melyet a püspöki kar tagjai előtt Vácott mondott a székesegyházban, 1947. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén és a „Boldogasszony búcsújárása”, mely 1947. november 7-én volt a koronázó templomban. Az elsőben a nemzet nevelőiről, azok tetteiről, tanításáról, Mária-tiszteletéről beszél, míg a másodikban a budavári Nagyboldogasszony templom történetét mondja el, „a szentegyházét, mely szíve az országnak”, és ahol „Mária lábainál ott van az egész magyar történelem”. Nevekkel, tettekkel, eseményekben és évszámokban mondja el a történelmet. Oly erős volt benne a történelmi érzék, oly tekintélyes volt történelemismerete és annyira meg volt győződve, hogy a történelem tanít, hogy gyűléseken, kongresszusokon, kegyhelyeken, a Mária-napokon alig mondott beszédet, melyben valamiképp ne hivatkozott volna a történelemre, valamilyen történelmi adatot ne említett volna. Mikor az emigrációba került, ezt folytatta és az emigráns magyarok örömére és okulására rámutatott a befogadó országnak vagy városnak a magyar történelemmel való kapcsolatára. A történelem idézése beszédeit frissé, élénkké, őszintévé tette. A hallgatóság örömmel fogadta amit mondott és hitt neki. A történelemmel lekötötte figyelmüket és szívükbe véste a tanítást. Pátoszt, költőiséget, lelkesítést a történelem idézésével vitt beszédeibe. A történelem hangsúlyozásával elsősorban védte a magyar múltat, annak értékeit és a tradíciókat, amelyet a kommunisták gyaláztak, ócsároltak, elvetettek. Felkészültsége a kommunisták félelmetes, legyőzhetetlen ellenfelévé tette. „A magyar történelemnek olyan jellem-galériája van, amelyet nem egy nemzet megirigyelhetne mitőlünk” – mondotta a váci székesegyházban. Nem szégyen és gyalázat, hanem dicsőség, nagyság, Istentől kapott kegyelem olyanok utódjainak tudni magunkat, mint Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Deák Ferenc, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Szent Erzsébet, Szent Margit, Kanizsay Dorottya, Károlyi Klára és hozzájuk hasonló sok más. A történelemmel tanította és vigasztalta népét. „Ha 1946 magyarját valami fenntartani és vigasztalni tudja, az csak a történelem lehet” – mondotta. Úgy látta, hogy a magyar történelem elválaszthatatlan Máriától. Ennek a szemléletnek kezdete Szent Istvánnál van, aki aggodalmában az országot felajánlotta Máriának. Az Anjou-házi királyok Mária jelenlétét látják a magyar történelemben. Az a történelmi szemlélet van Eszterházy Pál nádornak a Magyarok Nagyasszonyához mondott imájában és így nézik történelmünket azok a nagy magyarok, akiket Mindszenty „nemzetnevelőknek” mond – Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Prohászka Ottokár –, akik szerinte a Mária-tisztelet alapján voltak igazán nagy magyarok. Mindszenty Máriát látja mindenütt a magyar történelemben. Ő van az események mögött s örvend, ha virágzik és boldog a nemzet, sír, amikor szenved és pusztul a magyar. Történelmünk folyamán országunk ismételten és nyilvánosan volt felajánlva Máriának. Mindszenty szerint ez nemcsak első és egyedülálló a nemzetek között, hanem „közjogi szerződés is”, amellyel az ország Mária „tulajdona, birtoka” lesz – „Szűz Mária virágos kertje” – és mintha ezzel a „szerződéssel” a magyar népnek sajátos, kiváltságos joga lenne Mária védelméhez, segítségéhez, közbenjárásához. A bíboros ítéletében a magyar történelem egy interplay Mária és a magyarság között. Mint Budán mondotta, „Mária lábainál van a magyar történelem minden fényével és borújával”. „Mint gyermek az anyjához, Máriához bújik a nemzet.” Így látta ő a magyar történelmet és meg volt győződve, hogy szemlélete igaz. Fény volt ez a lelkében és Boldogasszony évében ezt a fényt árasztotta népére, hogy ebben járjon és találja meg útját ki a pusztulásból. Szöges ellentétben volt ez a történelemszemlélet a történelmi materializmussal, amelyet a kommunisták akartak ráerőszakolni a nemzetre. „Ha valakiből a természetfölöttiség maradék nélkül kiveszett volna és a magyar történelmet csak a visszavetített történelmi materializmus szemüvegével nézné, akkor is fel kellene figyelnie történelmünk hatalmas fenékhullámára, amely egyidős történelmünk kezdetével, végigkíséri napjainkig fényben, derűben, bús, összetört időkben. Hazánk ezeréves fennállása a legnagyobb talány. Nem omlott össze annyi történelmi pörölycsapás alatt. Kiépült irtózatos sebeiből, pedig elfolyt a vére. Ám betegágyánál életmentő édesanya őrködött: a Magyarok Nagyasszonya. És ha 1946 magyarját valami fenntartani és vigasztalni tudja, csak ez a történelmi gondolat lehet – mondotta a cisztercita gimnázium ünnepélyén. Majd így foglalta össze tanítását: – Isten anyja az ország pátrónája, védőasszonya. Az ország az ő ajándéka, de Szent István végrendeletével öröksége, családja és birtoka is. Megszámlálhatatlan jótéteménye után a testvértelen, árva népnek önkéntelen feléje fordulása.” Hogy Máriáé vagyunk és ő velünk van történelmünk hullámzásában, arról tanúskodik Mindszenty szerint minden történelmi emlékünk – a Szent Korona, a koronázó jelvények, az országzászló, „pecsétjeink, bélyegeink, okleveleink, pénzünk... csataképeink, kardpengéink, szablyáink és mellvértjeink, harci kiáltásaink és vezényszavaink és munkakezdő fohászunk. Egyetemünk – Pázmány Péter szerint – az ő csarnoka.” Királyaink, nagyjaink, törvénykönyvünk is ezt vallják. Mindez azt bizonyítja, hogy Mária-tiszteletünk egyedülálló, eredeti és nem más népek utánzása. „Ebben a tiszteletben benne van a magyar nép géniusza.” Ezt a történelemszemléletet, mint lelki kincset osztogatta Boldogasszony évében mindenütt, ahová ment. „Ahogy őseink 30 nemzedéken át voltak, mi is vagyunk, leszünk katolikusok és magyarok. Mindkettőben alapunk, erőnk, megtartónk a Nagyasszony, aki... tisztaság, élet, édesség, reménység lesújtott, letört magyaroknak” – mondotta Egerben. Amikor a „nemzetnevelőkről”, Pázmányról, Zrínyiről, Széchenyiről és Prohászkáról beszélt, kiemelte, hogy mindegyiknek más az egyénisége és mindegyiknek más a sorsa, de mind a négy „Szent István tőjének hajtása” és mind a négynek magyarsága elválaszthatatlan „a Boldogasszony gondolatától”. A nemzet ezt megérezte, fölismerte nagyságukat és elfogadta őket nevelőinek, így tudták ők alakítani a magyar életet, befolyásolni a magyar történelmet. Mindez pontosan rá is áll. Ő is „Szent István tőjének hajtása” és magyarsága elválaszthatatlan Boldogasszony szeretetétől. Ezért tudta alakítani a magyar sorsot és befolyásolni a magyar történelmet. Boldogasszony éve alatt az volt a benyomás, hogy a Szent Szűz láthatatlanul ott van mellette és rajta keresztül tanítja, vigasztalja, erősíti a magyar népet. A Szent Szűz adta Mindszenty bíborost a legnehezebb időkben a magyar nemzet nagy nevelőjének. Tanítását hallotta az ország: történelmünk elválaszthatatlan Máriától. „Módot kell adnunk a Nagyasszonynak hívő magatartásunkkal, kitartó és egyetemes esengésünkkel, hogy megmutathassa: pártfogása segíthet és édesanyánk ma is!” . Mindszenty nemcsak maga imádkozta a rózsafüzért, hanem mindenkit arra kért, hogy azt végezze. „Legények, férfiak, leányok, asszonyok, utolsó maradék krajcárjaitokon is vegyétek meg az olvasót magatoknak. Imádkozzatok... a hazáért. Ha egyesek és családok imádkozzak az olvasót, ahogy Nagy Lajos, Hunyadi, Rákóczi imádkozták, a Jerikói útra eljön az irgalmas szamaritánus és az irgalmasság Szent Anyja, Magyarország Pátrónája.” A rózsafüzér az a „rózsaeső”, amelyről Kis Szent Teréz beszél, mondotta a Domonkosok templomában 1948. október 3-án. Fogjuk kézbe a rózsafüzért. „Vele legyőzzük magunkat, megtérítjük a bűnösöket, megszenteljük a magyarságot és a kiválasztottság láncával eljutunk biztosan az irgalmas, kegyes, édes Szűz Máriához.”