Az "Eredendő Jó" felfedezése

Advent időszakában elérkeztünk Örvendezés Vasárnapjához. Szombaton Kiss Szaléz Baráti Körével Gálospetribe látogattunk a Szent István Plébánia gyermekeivel. Nagy örömömre szolgált látnom, hogy elgondolásunk a ferences klub működéséről kezdi meghozni gyümölcseit. Amikor életre hívtuk, úgy fogalmaztam: Csak egy tőmondatot szeretnék megtanítani, tudatosítani a fiatalokkal: „Jót tenni JÓ!” A gyerekek, szüleikkel adományt gyűjtöttek a gálospetri gyerekeknek. Szombaton reggel mikrobusszal indult útnak Gálospetribe hat felnőtt, négy gyermek, hogy másoknak is adjunk egy kicsit az ünnep melegéből! Erzsike, a Szentháromság Otthon vezetője bemutatta az otthon mindennapi tevékenységét. Tóth László Atya és a fiatalok adventi imáit, műsorát lelkes közönség figyelte. Finom ebéddel láttak vendégül az otthon lakói. Az ebédet követően a Gálospetri gyerekek pásztorjátéka csalt mosolyt a jelenlévők arcára. Az ember egész életében a „Nagy Ő”- t keresi, aki társa lehet élete végéig. Ugyanakkor sokszor ismeretlen számára a „Nagy Én”. Pedig az ember eredendően jónak születik, csak a társadalom változtatja rosszá, tanítja Rousseau. Hiszem, hogy a velünk utazó gyerekek megismerték az eredendő Jóságot önmagukban.

Az utazó pásztor

Film készült az egy esztendeje elhunyt Miszori Zoltán atyáról. A film vetítését a nagy érdeklődésre való tekintettel már harmadszor ismétlik meg a Savaria moziban. Kivel ne fordult volna elő az, hogy egy reggel, mondjuk egy kollégiumi szobában, miközben előtte való nap még világmegváltó terveket szőtt, egyszer csak rádöbben, hogy „ki vagyok én”, mit keresek én itt? Biztos, hogy jó helyen vagyok? Aztán a döbbenet utáni kezdeti derengés múltával megszületik a döntés. Ha elő is fordult hasonló velünk, a fellángolás esetleg egy gyenge fogadalommal ért véget. A mackónadrágos fiatal, erőteljes, erdőmérnöknek tanuló fiatalember viszont komoly út elé állította életét, amelynek folytatása attól a reggeltől, annak ellenére, hogy menyasszonya volt, már nem volt kétséges. Gyökeresen megváltoztatta Miszori Zoltán életét és sok ezer másik ember életét ezzel együtt. Látomása volt, leszállt hozzá a szentlélek, ez sohasem derül ki, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az egyházi középiskolában végzett fiatalember soha nem volt messze az egyháztól, és valószínűleg alaptermészetébe már bekódolták az elkötelezettséget, a hűséget, a szeretet, a derűt, és a természet tiszteletét. Azért merem ezt állítani annak ellenére, hogy személyesen soha nem találkoztam Zoltánnal, tehát teljesen előítélet mentesen lehet teljesen tiszta a véleményem, miután megtekintettem a Murai Gábor rendezte Pásztor című dokumentumfilmet. Azt a filmet, amely Miszori Zoltánról szól, amelyben nagyon sokan megszólalnak, és mesélnek, emlékeznek Zoltánról, majd Zoltán atyáról, a lelkipásztorról, a kezdetektől a halálos ágyáig. Rengetegen megszólalnak a filmben, amivel nem az alkotók emberfeletti munkáját szeretnénk dicsérni, hanem azt, hogy általa átfogó képet kaphattunk a szentéletű atyáról. A teljesség igénye nélkül említjük csak Kiss László nevét, Reisz Pál ferences rendfőnökét, Kovács Olivér erdőmérnökét, Dr Márfi Gyula érsekét, Kovács Lajos Bánk ferences szerzetesét, Csire Imre nevét, Gombos Tibor Bálint plébánosét, Bérces Edit ultrafutó világbajnokét, Dr Szőke Zoltánné, Szőke Attila és Szőke Dia neveit, Márkus Sándorét, a zsidó hitközség elnökéét, Lendvai Rezsőét, valamint a filmben szereplő sok-sok fiatalét. Valamennyien arról mesélnek a filmben, hogy Zoltán atya mennyire imádságos és egyben kötetlen ember volt, akit nagy szeretettel vettek körül hívei. Szerette és tisztelte a természetet, jó sokat futott az erdőben egyedül és társaságban. Ám ilyenkor is imádkozott. Futás közben egyedül, és ha megálltak, akkor közösen is. Rendszeresen vezetett gyalogtúrát, zarándoklatot Mariazellbe. A kezdeti kis csapat évről-évre duzzadt, sokan csatlakoztak hozzá. Imádkoztak közben kéz a kézben, sokszor körbe állva akár kilencvenen is, és már nem is csodálkozunk, hogy a kör közepén mindenki ott érezte a Jóistent. Paptársa szerint annak ellenére, hogy kötetlen volt, a liturgia előírásait mindig tiszteletben tartotta. Misén vagy a közelében sokan úgy érezték, hogy ott az Isten, neki nem lehetett nem elhinni a hitet. Egy orvos nyilatkozta, hogy miután megismerte, számára a gyónás már nem csak egy kipipálni való cselekedet volt többé. Akaratát senkire nem erőltette rá, ő csak utat mutatott, a döntést már rábízta. Egyszerűséggel és derűvel szemlélte a világot. Inkább volt lelkipásztor, mint plébános, aki életét csak átutazásnak tekintette ebben a világban. Egy pap mindenhol pap. Még a betegágyon is. A megváltoztathatatlan elfogadása után tudatosan készült Istennel való találkozásra. Talán ezek a filmkockák és interjúk a legmegrázóbbak a filmben. Kiderül, hogy a halálos beteg Zoltán atya utolsó óráiban is másokba öntött erőt, bátorítást, holott neki lett volna a legnagyobb szüksége rá. Rendkívüli lelki sokkot okozott annak a takarítónőnek a vallomása, aki azon az osztályon teljesített szolgálatot, ahol Zoltán atya haldoklott. Elmondta, hogy korábban nem ismerte a beteget, de nyugalma, derűje, Istenszeretete, amit érzett körülötte, megváltoztatta lelki életét. Azóta rendszeresen jár templomba, rendszeresen imádkozik. Szinte megmagyarázhatatlan az az emberi szeretet, empátia, amit életében adott, és amit a halálos ágyán a sok-sok rendtársától, híveitől, barátaitól kapott. Itt az anyagi dolgok már értelmüket és értéküket vesztik, itt egy sokkal magasabb szintű és összetettebb, szinte felfoghatatlan összefüggésről lehet szó, ami manapság egyre inkább hiánycikké vált a világban. A Pásztor című filmet szombaton vetítette a Savaria mozi. Nem is nagyon emlékeznek, hogy mikor volt már ekkora érdeklődés egy vetítés iránt. Sokan nem jutottak be a nézőtérre, ezért szeptember 7-én megismétlik a vetítést. A filmet készítette a Pannónia Pictures, Murai Gábor rendezte, és Dr Asbóth Mária volt a gyártásvezető producer.

Áncsán József: Pater Noster

fekete könnycseppekként gyászba öltözött varjak ereszkedtek alá, lábuk földet ért, a temető biztonságot ígért, nyugalmat. a világ összes fájdalma,keserve gyűlt ma össze véreim velünk néhány illanó percre élcelődni életünk múló évein. arcotokban arcom látom tükröződni, néhány mély barázdát, melyet közös sorsunk szántott, emberivé téve minden ráncát. sosem harag, düh, gyűlölet rajzolta portrénk vonásait. együvé tartozás, jóság, szeretet, mosoly varázsa, megfoghatatlan hit, nem szerzés- tenni akarás mozgatta erős karjainkat fáradhatatlanul, amint nagyapám tanította atyáinkat, anyáinkat. az öreg útkaparó kubikus tizenegy éhes gyermekét etette. az élet tanította, nem pedagógus, családot teremtett, dolgát tette. a világ változik. apákat fiúk követnek, ki megtette dolgát távozik, kik temettek, eltemettetnek. sorsunk közös és különbözik. holnap te dobod a síromba a rögöt, de a biztos pont egyezik: Atyánk, ki leválaszt s összeköt Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! (Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.) Ámen.

Adjunk másoknak is egy kicsit az ünnep melegéből

A Világ már készülődik év végi szent ünnepeinkre: Az üzletek polcaira kikerültek a csokoládé Mikulások, szaloncukrok. A köztereinkre kikerültek a felújított karácsonyi fényfűzérek. Mi, ferencesek másként készülünk az ünnepekre. Valójában Árpádházi Szent Erzsébet, a Ferences Világi Rend védőszentjének ünnepével kezdődik karácsonyi ünnepkörünk. Kiss Szaléz Baráti Körével felvettük a kapcsolatot a sárospataki Árpádházi Szent Erzsébet Nővéreivel. Zsuzsanna Nővér azonnal meghívott bennünket kolostorukba, hogy bemutathassák kongregációjukat, mindennapjaikat Magyarországon. Megtudtuk, hogy két esztendeje négyen érkeztek Lengyelországból Sárospatakra. Zsuzsanna Nővér, eredeti foglalkozása óvónő. Ma szorgalmasan tanulja a magyar nyelvet és Egerben a Hittudományi Főiskolán hitoktatónak készül. Családja nehezen tudta elfogadni, hogy el kellett szakadniuk. De az első látogatásukat követően, látva boldogságát, azt mondták: Nekünk a Te boldogságod számít. Minden erőnkkel melletted vagyunk. Kis csapatunk Debrecenből 15 fővel kelt útra Sárospatakra vasárnap, az ünnepi szentmisénket követően. Megebédeltünk a városban, majd átsétáltunk a Szent Erzsébet Plébániára. Zsuzsanna Nővér prezentáció segítségével mutatta be kongregációjukat, majd ketten meséltek magukról. A hallgatóságarcából és számtalan kérdéséből kiolvasható volt feszült érdeklődésük, tiszteletük a Nővérek iránt. Ezt követően átsétáltunk a felújítás alatt álló kolostoruk kápolnájába. Így imádkoztunk: Uram, köszönöm kegyelmedet és irgalmasságodat. Tekintsünk vissza hálatelt szívvel még egyszer mindarra a jóra, amit Isten kezéből megkaptunk. Visszatekintve minden eddiginél jobban okunk van arra, hogy a mi szerető Istenünknek köszönetet mondjunk csodálatos segítségéért. A hálát, amivel Istennek tartozunk, semmi mással nem tudjuk bizonyítani, mint kötelességeink teljesítésével: szelídséggel, alázattal, türelemmel, Isten iránti nagy szeretettel, és hűséges, önfeláldozó szeretettel, a betegek, a nővérek, a szegények, és minden ember iránt. Soha nem változhat meg szívünk alázatos hitvallása: Csak az Isten kegyelme által vagyunk, akik vagyunk. Közös imánkat Nővéreinkkel közös énekünk zárta. A kolostorból a Szent Erzsébet Templomba vezetett utunk. Majd a nap zárásaként felsétáltunk a várba. Múltunk, történelmi hagyományaink, a Nővérektől tanultak arra ösztönöznek minket: Adjunk másoknak is egy kicsit az ünnep melegéből!

Életfám ágacskái

Édes Istenem! Hálával telt szívvel köszönöm Neked, hogy ilyen színes élettel ajándékoztál meg engem. Életemnek egyetlen pillanatát sem kell megtagadnom, mert minden pillanata alakított valamit személyiségemen. Uram, Te jó gazda módjára kinyested életfámból a terméketlen ágakat, hogy termő ágai kiteljesedhessenek. Ma, fotóim rendezése közben kezembe akadt egy kép, amely 1985- ben Gdanskban készült, amikor katonaifjúsági delegációval Lengyelországban tölthettem két hetet. Magyar- lengyel barátságról szólni, már- már sztereotípiának tűnik. Tegnap volt szerencsém megnézni a közszolgálati televízióban sugárzott: II. János Pál a fehérruhás vándor című filmet. Bár lengyelországi utam során nem találkozhattam Vele, de megtapasztalhattam honfitársai szeretetét, tiszteletét. Jártam Krakkóban, ugyan nem léphettem át a székesegyház küszöbét, mert az akkoriban tiltott zóna volt a katonák számára, mégis megérintett valami, ami nyitottá tett lelkiségére. Tagadhatatlan az érdeme abban, hogy ma, egy szabad világban, hitünkre találva élhetünk. Közös szentünk: Árpádházi Szent Erzsébet ünnepére készülünk. Kiss Szaléz Baráti Körével Sárospatakra készülünk testvéri találkozóra Árpádházi Szent Erzsébet Nővéreihez. Életem lengyel ágacskája bizonyára tovább erősödhet. Hála Istennek!

Égig érő tekintet

Vasárnap délután Kiss Szaléz Baráti Köre 15 fővel ellátogatott Debrecenben a Déri Múzeum Munkácsy Termébe, hogy Európában egyedülálló módon, fényjátékkal egybekötött bibliai tárlatvezetésen ismerje meg Munkácsy Krisztus Trilógiájának titkait. Számomra a legnagyobb hatást Golgota című festménye váltotta ki. Néztem Jézus Krisztus tekintetét a kereszthalála előtti pillanatban. Az Atyára nézve fájdalmasan kérdezi: Miért hagytál el engem? Az Evangéliumokból felsejlenek előttünk Jézus Krisztus életének misztériumai, de ez a tekintet megváltoztatta, hiszem, hogy napjainkban is megváltoztatja a világot. Jézus megmutatja a „tökéletes embert”, aki arra hív, hogy kövessük Őt imáinkban, tetteinkben, szegénységünkben, nélkülözésünkben, üldöztetésünkben és halálunkban is. Egyszerű, halandó ember számára felfoghatatlan ez a pillanat. Az Atya, egyetlen, szeretett Fiát áldozza fel értünk, emberekért. A Fiú elfogadja sorsát. Mi ez, ha nem feltétel nélküli szeretet? Tudunk- e mi így szeretni? Ott, a Munkácsy Teremben nem kaptunk mindenre választ, de továbbgondolásra késztetett. Nekünk is égig érő tekintettel kellene élnünk életünket. Higgyük, hogy Jézus a Messiás, Isten Fia, s a hit által életünk legyen az Ő nevében.

Fáradhatatlanul

Akit az Isteni kegyelem egyszer megérintett, fáradságot nem kímélve azon munkálkodik, hogy újra és újra találkozhasson Megváltójával. Csaba Testvér egyik elmélkedésében azt mondja: Az Örök Élet zarándokai vagyunk. Amikor elérjük utunk egyik magasságát, Isten tüzet gyújt a talpunk alá, hogy újra és újra útrakeljünk. Az én életem is ilyen zarándokútként értelmezhető. Amikor megfáradok, fájdalmak intenek lassításra, eszembe jut csíksomlyói zarándokutam, a Hármashalom Oltárhoz való felkapaszkodásom. Zihálva kapkodtam a levegőt, erőm időnként elhagyni látszott, de ilyenkor mindig volt valaki, aki a hónom alá nyúlt, vagy vizet locsolt felforrósodott homlokomra. Ma is ez a fáradhatatlan munkálkodás jellemzi életem. Amikor utam egy magasabb szintre eljut, bizseregni kezd talpam alatta talaj. Utam önmagam választom, de Isten erőt, társakat ad, hogy eljuthassak Hozzá. Dicsőség a magasságban Istennek!

Gálospetri ősz

Az ember életének vannak Isteni kegyelemtől érintett napjai. Ilyen időszaka volt életemben az elmúlt hétvége. Hónapok óta nem volt lehetőségem, hogy felkeressem fogadott keresztfiamat Gyurikát Gálospetriben. Vonatra szálltam apró ajándékaimmal. Szombaton délben érkeztem a Szentháromság Kollégiumba. Mindenütt apró kezek szorgoskodtak. A kicsik már „Angyalváró” képeket, ajándékokat készítettek, a nagyobbak a felnőttekkel vagy a konyhai befőzésben segítettek, vagy János Gazdával az állatok ellátásában szorgoskodtak. János és Erzsike büszkén mutatták munkájuk gyümölcseit: A télire eltett befőtteket, savanyúságokat, zöldségeket, a megtelt fagyasztószekrényt, A kicsi kecskét, az udvaron kapirgáló szárnyasokat, az ólban röfögő kolbásznakvalót, a tapsifüleseket. Rózsafűzér Havában Gyurikának rózsafűzéremet vittem ajándékba. Soha nem mulasztom el, hogy lelki táplálékot is vigyek. Gondolataim befogadásra találtak, mert Gyurikával folytatott beszélgetésünk végén hozzám fordult: Józsi Bácsi, ugye a te szívedben is ott él Jézus? Igen és örül Nektek, vigyáz Rátok.

Nézz a szemembe!

Nézz a szemembe!

Hitetlen Tamások vagyunk

Az elmúlt időszak Hitről, keresztről szólt életemben. Múlt szombaton este, szatmári zarándokutunk zárásaként Nyíradonyból hoztuk magunkkal egyházmegyénk Hit Évére készített Zarándokkeresztjét. Az elmúlt napokban a zarándokkereszt előtt imádkoztunk a Szent István Templomban. Tegnap este a közösséggel megtekintettük a Hitetlen Tamás című filmet. Ma erről gondolkodom. Nem vagyunk- e magunk is Hitetlen Tamások? Természetesnek tartom, hogy magam ateistaként úgy gondoltam: Az létezik, amit megérinthetek, látok. Hívő, elkötelezett emberként is elbizonytalanodunk olykor, fontos hát, hogy akiknek megadatott, hogy láthattuk, hallhattuk Őt, megosszuk másokkal. Számomra ilyen személyes találkozás volt, amikor a klinikai halál állapotában találkoztam Megváltónkkal. Olyan hívogató volt a halál, de Ő azt mondta nekem: Te még nem mehetsz tovább, mert befejezetlen feladatod van. Amikor félelmeimet elmondtam, azt mondta: Ne félj, mert veled leszek az idők végezetéig. Amikor erőm megfogyatkozik erre gondolok. Ma, amikor a Lelki Egészség Világnapja van, arra gondolok, hány embernek van szüksége erre a biztatásra. Az ember hajlamos arra, hogy átadja magát a mindent elsöprő önsajnálatnak. Pedig csak fel kellene idéznünk, mit élt át Megváltónk értünk! Ne féljetek!

Hitetlen Tamások vagyunk

Miért pont én?

Ma reggel kicsit kábán ébredtem. Fájt minden porcikám. Szédelegve botorkáltam ki a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Fájdalmas, szelíd arc nézett vissza. Emlékeztetett Albert Györgyi tekintetére, amely a Miért pont én című könyve borítójáról tekintett vissza rám. Szeptemberbe léptünk, az ősz visszafordíthatatlanul köszöntött ránk. A depressziótól elgyötört ember számára a pokol kapuja. Azt a két szót: „Szegény fejem”, már nem mondom ki többé. Az önsajnálatot száműztem életemből. Igaz, anyagiakban szűkölködöm, de hányan élnek nálam sokkalta nagyobb szegénységben, nélkülözésben. Akinek tudok, szívesen segítek. Nem kérdezem: Miért pont én? Tudom, azért, mert ez Isten akarata. Igaz, egészségem romokban hever. Naponta kell szembesülnöm azzal, hogy alig tudok járni. De minden reggel felkelek, útnak indulok, mert feladataim vannak. Nem kérdezem: Miért pont én? Tudom, hogy sokan örülnének az én rozzant egészségemnek is. A fájdalmat alázattal viselem, mert tudom, az Isten akarata, mert erősíteni akar engem. Egyszerű, hétköznapi ember vagyok. Olyan ember, aki nem tűri maga körül az állóvizet. Minden nap újabb, és újabb ötletekkel állok elő. Soha nem kérdezem: Miért pont én? Istenem ismer engem, tudja mire vagyok képes. Amikor tükörbe tekintek, azt mondom: Igen uram, legyen meg a Te akaratod! Idézem Dr. Joó Sándor írását: “Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mi volt az Isten akarata, mit akart Isten veled, meg velem, meg mindnyájunkkal ? Azt, amit mindig is akar, röviden és egyszerűen: jót! A legjobbat! A javunkat! Mindenképpen azt, ami kinek-kinek a javára való! Istennek az akarata mindig jótétemény az ember számára... Elképzelem, milyen jó lenne most papírral-ceruzával ülni itten és felírni, számbavenni, mi mindenféle jótéteménnyel halmozott el az Úr, a szeretőÉdesatya, életünknek csak ezen a legutolsó 365 napján! Ha ezt most itt valóban meg is tennénk, akkor derülne ki, mennyire nem tartjuk számon Isten jótéteményeit, talán nem is emlékezünk már rá pontosan, ami azt mutatja, hogy milyen könnyen napirendre tudunk térni fölötte. A szenvedést, a szomorú órákat már nem felejtjük el ilyen hamar, még évek múlva is felpanaszoljuk, pedig Isten jótéteményeinek az elfelejtése hálátlanság az ajándékozó Istennel szemben. Ő semmi mást nem vár az Ő jótéteményeiért tőlünk, mint hálát, azt akarja, hogy az Ő kezéből fogadjuk el azokat, lássuk meg benne az Ő kegyelmes akaratát... Ezt sem Önmagáért akarja, hanem érettünk, a mi érdekünkben. Az Ő dicsősége semmivel sem lesz szegényebb a mi hálánk elmaradásával, de a mi örömünk az Ő jótéteményei felett annál inkább. És de sokszor megfosztjuk magunkat ettől az örömtől! Sok ember éppen azért nem tudja igazán örvendező hálával mondani: “Legyen meg a Te akaratod, mert nem látja elég világosan Isten akaratában ezt a jótéteményt. Igen, mert ez is attól függ, hogy tudjuk-e a hit szemével látni az életünk dolgait, eseményeit. Aki nem, az nagyon hamar készen lehet az Isten jótéteményeinek a felsorolásával, mert akkor csak azok a kimagasló, kivételes, nagy események tartoznak ide, amik örömet, kellemes jóérzést jelentettek, mint apró oázisok a sivatag egyhangúságában. Akkor csak az számít jótéteménynek, hogy pl. fölépült valaki, akinek a gyógyulásáért imádkoztál, vagy beteljesült valami régi óhajod, ami után vágyakoztál, vagy talán éppen valami olyan nem-várt szépben és jóban részesültél, amiben kárpótolva érezted magad sok más csúnya és rossz útszakaszáért az életednek, és más effélék. Bizony sokszor csak az számít isteni jótéteménynek, amit általában a világ is jószerencsének nevez. Könnyű ezekre azt mondani: legyen meg Uram a Te akaratod, látom, érzem, milyen jót akartál velem, megajándékoztál, megáldottál! Örömmel, hálával elfogadom. De próbáld meg egyszer azokat a dolgokat is, amiket olyan természetesnek és magától értetődőnek tartunk, nem is olyan természetesnek és magától értetődőnek látni: egyszerre megszaporodnak lelked előtt Isten jótéteményei! Mert nem magától értetődő ám pl. az a puszta tény, hogy most itt lehetsz ebben a templomban és nem kórházi betegágyon, vagy éppen koporsóban! Az se magától értetődő, hogy hangzik az Isten Igéjének a hirdetése és zenghet a hálaadó zsoltárének, az se, hogy kabát védi a testedet és cipő van a lábadon, az se, hogy ma ebédeltél és nem maradtál éhesen, az se magától értetődő, hogy amikor megnyitod a vízcsapot, iható, üdítő tiszta víz jön belőle, az se, hogy a gyermeked rádkacag, és így folytathatnám tovább a végtelenségig. Nos, amit olyan magától értetődőnek tartunk az életünkben, az mind ajándék, egy jóságos Valakinek az akaratából való. Óh, hogy mennyi jóakarattal volt hozzád az Isten, akkor vennéd észre igazán, ha egyszer elvenne valamit abból, amit olyan magától értetődőnek tartasz az életedben! Amikor azt mondod: “Legyen meg a Te akaratod: legyen benne az a hálás csodálkozás is afölött, hogy mennyi meg nem érdemelt jótéteménnyel áldott meg az Isten! Ha mind fel akarnád jegyezni, nem volna már elég az idő, ami ebből az évből még hátra van és ha mindezért áldani akarnád az ajándékozó Istent: a sok hálálkodás miatt soha sem jutna többé időd a panaszkodásra!” /Dr. Joó Sándor/

Hamarosan szentként tisztelhetünk hét ferencesvértanút

2011. november 27-én kezdődött és most – szombat este 7-kor egy Paskai László vezette pasaréti vesperás keretében – le is zárul a hét magyar ferences vértanú, Károlyi Bernát és társai boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza, ezzel egyidejűleg pedig hivatalosan is Rómába költözik a procedúra. A hét ferences vértanú – Hajnal Zénó, Károlyi Bernát, Kiss Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Lukács Pelbárt és Kriszten Rafael – 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet és jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték, más szóval – ahogy az alkalomhoz küldött ferences sajtóközlemény fogalmaz – amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése. „Krisztusért adták életüket, mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Emlékük és tiszteletük eleven rendtársaik és a hívek körében.” Az elmúlt két évben 90 tanút hallgatott ki az egyházi bíróság, a történészbizottság pedig 600 oldal terjedelmű paksamétát állított össze; az összes dokumentumot az elkészültük után olasz nyelvre is le kellett fordítani. A vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációjához kerülő dokumentáció közel 3000 oldalt tesz ki, szeptembertől ott folytatódik az eljárás.

Jókedvet adj, Uram!

Ferences lelkiségünk talán legnehezebben megfogalmazható vonása, a derű. Egy ma reggeli történésen indulok nyomába. Tíz órakor telefoncsörgésre riadtam. Kellemesen csengő női hang szólt, a vonal túlsó végén: Szép napot kívánok! Ha van öt perce, nyaralási szokásairól tennék fel néhány kérdést. Sajnos nincsenek nyaralási szokásaim. Feleltem kissé bosszúsan. Évek óta nem engedhetem meg magamnak az üdülést. Ám soha nem tétlenkedem. Én már nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul érezzem magam. Soha nem engedem át lelkem pillanatnyi, múló árnyékoknak. Nem egyszerűen kivárom, hogy kisüssön a nap, minden pillanatban keresem a lehetőségét, hogy pénz nélkül is jókedvre derüljek: Valahogy így: Jókedvet adj, és semmi mást Uram A többivel megbirkózom magam Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker,hadd mosolyogjak gondon, és bajon, Nem kell más, csak ez az egy oltalom Még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol bárkivel S ha jókedvemből önként tehetem, s ha fölszabadít újra a fegyelem, Ha értelmét tudom, s vállalom, nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan, De ahhoz is csak jókedvet adj, Uram!

Gondolatok Nagyboldogasszony Napja elé

Nagyboldogasszony Napja, Szent István Napja előtt előveszem rózsafűzéremet. Máig élénken élnek bennem Csókay András szavai, amikor egy előadásában arról beszélt, ha megoldhatatlan problémákkal kerül szembe, előveszi rózsafűzérét, ami mindig segítette. Nincs olyan probléma, bármilyen nehéz is, amelyet a rózsafűzér elimádkozásával meg ne tudnánk oldani. Füzér Julián Atya segítségével előkerestem, Mindszenty József hogyan gondolkodott erről: Mindszenty szerette a magyar történelmet és ismerte is. „A magyar történelmet ismerem – mondotta. – Süllyedt korszakok hibáit, az Isten törvényeibe ütköző bűneit mélyen fájlalom. De emelt fővel mondom, a magyar történelem nem katafalk és nem szemétdomb.” Különösen érdekelte a magyar Egyház történelme. Érzéke és tehetsége volt hozzá, amihez szorgalom is társult. Szeretett olvasni, búvárkodni. Jó memóriája volt nevekhez, helyekhez, évszámokhoz és ki tudta kutatni, milyen mozgató erők voltak az események mögött és mire tanítják, figyelmeztetik az utókort. A „genius loci”, a hely története és szellemi öröksége állandóan ihlette, azt kereste. Akárhová ment, mint a fentiekben már olvashattuk, előbb föllapozta a hely történelmét. „Ha valahova megyek, hogy megismerjem, beleadom magam annak a múltjába és jelenébe – mondotta Debrecenben. – Most, hogy arra gondoltam, Debrecenbe kéne menni, áttanulmányoztam a debreceni katolicizmus múltját és jelen arcát. Mondhatom, az ismereten át megszerettelek benneteket, debreceni katolikusok.” Beszédeiben nemegyszer oly sok a történelmi vonatkozás – nevek, helyek, évszámok, események –, hogy ezek miatt inkább történelmi előadásnak, mint hagyományos értelemben vett szentbeszédnek látszanak. Ilyen a cisztercita gimnázium ünnepélyén Budapesten, 1946. május 25-én mondott beszéde – „Mária-tisztelet a magyar történelemben”. Hasonló ehhez az írókhoz intézett szózata, melyet a katolikus írók és újságírók Magyarok Nagyasszonya tiszteletére rendezett ünnepélyén mondott 1947. december 7-én a Szent István Társulatban. Történelmi előadásnak tűnő Szűz Máriáról mondott szentbeszédei között legszebb a „Nagy magyarok Mária-tisztelete”, melyet a püspöki kar tagjai előtt Vácott mondott a székesegyházban, 1947. október 8-án, Magyarok Nagyasszonya ünnepén és a „Boldogasszony búcsújárása”, mely 1947. november 7-én volt a koronázó templomban. Az elsőben a nemzet nevelőiről, azok tetteiről, tanításáról, Mária-tiszteletéről beszél, míg a másodikban a budavári Nagyboldogasszony templom történetét mondja el, „a szentegyházét, mely szíve az országnak”, és ahol „Mária lábainál ott van az egész magyar történelem”. Nevekkel, tettekkel, eseményekben és évszámokban mondja el a történelmet. Oly erős volt benne a történelmi érzék, oly tekintélyes volt történelemismerete és annyira meg volt győződve, hogy a történelem tanít, hogy gyűléseken, kongresszusokon, kegyhelyeken, a Mária-napokon alig mondott beszédet, melyben valamiképp ne hivatkozott volna a történelemre, valamilyen történelmi adatot ne említett volna. Mikor az emigrációba került, ezt folytatta és az emigráns magyarok örömére és okulására rámutatott a befogadó országnak vagy városnak a magyar történelemmel való kapcsolatára. A történelem idézése beszédeit frissé, élénkké, őszintévé tette. A hallgatóság örömmel fogadta amit mondott és hitt neki. A történelemmel lekötötte figyelmüket és szívükbe véste a tanítást. Pátoszt, költőiséget, lelkesítést a történelem idézésével vitt beszédeibe. A történelem hangsúlyozásával elsősorban védte a magyar múltat, annak értékeit és a tradíciókat, amelyet a kommunisták gyaláztak, ócsároltak, elvetettek. Felkészültsége a kommunisták félelmetes, legyőzhetetlen ellenfelévé tette. „A magyar történelemnek olyan jellem-galériája van, amelyet nem egy nemzet megirigyelhetne mitőlünk” – mondotta a váci székesegyházban. Nem szégyen és gyalázat, hanem dicsőség, nagyság, Istentől kapott kegyelem olyanok utódjainak tudni magunkat, mint Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi János, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Deák Ferenc, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár, Szent Erzsébet, Szent Margit, Kanizsay Dorottya, Károlyi Klára és hozzájuk hasonló sok más. A történelemmel tanította és vigasztalta népét. „Ha 1946 magyarját valami fenntartani és vigasztalni tudja, az csak a történelem lehet” – mondotta. Úgy látta, hogy a magyar történelem elválaszthatatlan Máriától. Ennek a szemléletnek kezdete Szent Istvánnál van, aki aggodalmában az országot felajánlotta Máriának. Az Anjou-házi királyok Mária jelenlétét látják a magyar történelemben. Az a történelmi szemlélet van Eszterházy Pál nádornak a Magyarok Nagyasszonyához mondott imájában és így nézik történelmünket azok a nagy magyarok, akiket Mindszenty „nemzetnevelőknek” mond – Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Széchenyi István, Prohászka Ottokár –, akik szerinte a Mária-tisztelet alapján voltak igazán nagy magyarok. Mindszenty Máriát látja mindenütt a magyar történelemben. Ő van az események mögött s örvend, ha virágzik és boldog a nemzet, sír, amikor szenved és pusztul a magyar. Történelmünk folyamán országunk ismételten és nyilvánosan volt felajánlva Máriának. Mindszenty szerint ez nemcsak első és egyedülálló a nemzetek között, hanem „közjogi szerződés is”, amellyel az ország Mária „tulajdona, birtoka” lesz – „Szűz Mária virágos kertje” – és mintha ezzel a „szerződéssel” a magyar népnek sajátos, kiváltságos joga lenne Mária védelméhez, segítségéhez, közbenjárásához. A bíboros ítéletében a magyar történelem egy interplay Mária és a magyarság között. Mint Budán mondotta, „Mária lábainál van a magyar történelem minden fényével és borújával”. „Mint gyermek az anyjához, Máriához bújik a nemzet.” Így látta ő a magyar történelmet és meg volt győződve, hogy szemlélete igaz. Fény volt ez a lelkében és Boldogasszony évében ezt a fényt árasztotta népére, hogy ebben járjon és találja meg útját ki a pusztulásból. Szöges ellentétben volt ez a történelemszemlélet a történelmi materializmussal, amelyet a kommunisták akartak ráerőszakolni a nemzetre. „Ha valakiből a természetfölöttiség maradék nélkül kiveszett volna és a magyar történelmet csak a visszavetített történelmi materializmus szemüvegével nézné, akkor is fel kellene figyelnie történelmünk hatalmas fenékhullámára, amely egyidős történelmünk kezdetével, végigkíséri napjainkig fényben, derűben, bús, összetört időkben. Hazánk ezeréves fennállása a legnagyobb talány. Nem omlott össze annyi történelmi pörölycsapás alatt. Kiépült irtózatos sebeiből, pedig elfolyt a vére. Ám betegágyánál életmentő édesanya őrködött: a Magyarok Nagyasszonya. És ha 1946 magyarját valami fenntartani és vigasztalni tudja, csak ez a történelmi gondolat lehet – mondotta a cisztercita gimnázium ünnepélyén. Majd így foglalta össze tanítását: – Isten anyja az ország pátrónája, védőasszonya. Az ország az ő ajándéka, de Szent István végrendeletével öröksége, családja és birtoka is. Megszámlálhatatlan jótéteménye után a testvértelen, árva népnek önkéntelen feléje fordulása.” Hogy Máriáé vagyunk és ő velünk van történelmünk hullámzásában, arról tanúskodik Mindszenty szerint minden történelmi emlékünk – a Szent Korona, a koronázó jelvények, az országzászló, „pecsétjeink, bélyegeink, okleveleink, pénzünk... csataképeink, kardpengéink, szablyáink és mellvértjeink, harci kiáltásaink és vezényszavaink és munkakezdő fohászunk. Egyetemünk – Pázmány Péter szerint – az ő csarnoka.” Királyaink, nagyjaink, törvénykönyvünk is ezt vallják. Mindez azt bizonyítja, hogy Mária-tiszteletünk egyedülálló, eredeti és nem más népek utánzása. „Ebben a tiszteletben benne van a magyar nép géniusza.” Ezt a történelemszemléletet, mint lelki kincset osztogatta Boldogasszony évében mindenütt, ahová ment. „Ahogy őseink 30 nemzedéken át voltak, mi is vagyunk, leszünk katolikusok és magyarok. Mindkettőben alapunk, erőnk, megtartónk a Nagyasszony, aki... tisztaság, élet, édesség, reménység lesújtott, letört magyaroknak” – mondotta Egerben. Amikor a „nemzetnevelőkről”, Pázmányról, Zrínyiről, Széchenyiről és Prohászkáról beszélt, kiemelte, hogy mindegyiknek más az egyénisége és mindegyiknek más a sorsa, de mind a négy „Szent István tőjének hajtása” és mind a négynek magyarsága elválaszthatatlan „a Boldogasszony gondolatától”. A nemzet ezt megérezte, fölismerte nagyságukat és elfogadta őket nevelőinek, így tudták ők alakítani a magyar életet, befolyásolni a magyar történelmet. Mindez pontosan rá is áll. Ő is „Szent István tőjének hajtása” és magyarsága elválaszthatatlan Boldogasszony szeretetétől. Ezért tudta alakítani a magyar sorsot és befolyásolni a magyar történelmet. Boldogasszony éve alatt az volt a benyomás, hogy a Szent Szűz láthatatlanul ott van mellette és rajta keresztül tanítja, vigasztalja, erősíti a magyar népet. A Szent Szűz adta Mindszenty bíborost a legnehezebb időkben a magyar nemzet nagy nevelőjének. Tanítását hallotta az ország: történelmünk elválaszthatatlan Máriától. „Módot kell adnunk a Nagyasszonynak hívő magatartásunkkal, kitartó és egyetemes esengésünkkel, hogy megmutathassa: pártfogása segíthet és édesanyánk ma is!” . Mindszenty nemcsak maga imádkozta a rózsafüzért, hanem mindenkit arra kért, hogy azt végezze. „Legények, férfiak, leányok, asszonyok, utolsó maradék krajcárjaitokon is vegyétek meg az olvasót magatoknak. Imádkozzatok... a hazáért. Ha egyesek és családok imádkozzak az olvasót, ahogy Nagy Lajos, Hunyadi, Rákóczi imádkozták, a Jerikói útra eljön az irgalmas szamaritánus és az irgalmasság Szent Anyja, Magyarország Pátrónája.” A rózsafüzér az a „rózsaeső”, amelyről Kis Szent Teréz beszél, mondotta a Domonkosok templomában 1948. október 3-án. Fogjuk kézbe a rózsafüzért. „Vele legyőzzük magunkat, megtérítjük a bűnösöket, megszenteljük a magyarságot és a kiválasztottság láncával eljutunk biztosan az irgalmas, kegyes, édes Szűz Máriához.”

A lélek harmóniája

A Debreceni Jazz Napok nyitókoncertjéről szóló gondolataimat egyidézettel kezdem: „A zene a lélek kifejeződése, a személy belső világából ered, az igaz, a jó és a szép dolgokért alkotja meg az ember. Nem véletlen tehát az sem, hogy imánkat is olykor zene kíséri – A zene felcsendíti lelkünket, érzékeinket, ilyenkor Istennel találkozunk.” /XVI: Benedek / Egy órával a koncert előtt érkeztem, hogy felfedezzem a Pásti utcai Zsinagóga értékeit. Alkalmam volt üdvözölni Maloschik Robi Bácsit, aki évtizedek óta „bábáskodik” a rendezvény felett. Gyarmati Zoli Bácsi 75. születésnapjára utalva jellemző humorával mondta: A jazz, vagy megöl, vagy tartósít. Öröm volt látni a nagy öregeket: Gyarmati Zoli Bácsit, Berkes Balázst a bőgőnél, Kőszegi Imrét a doboknál, Zakar Zoltánt a harsonánál, de öröm volt hallgatni Subicz Gábort trombitájával. Köszönöm az élményt. Boldog voltam, hogy a jazz harmóniái Isteni magasságokba emeltek.

Üdvözlégy, Anyám!

Éves kiemelt zarándoklatunk, a Kármelhegyi Boldogasszony Búcsú kegyelmi ajándékait veszem elő elcsendesedve, elmélkedve. Ha megkérdeznék tőlem, melyik a legszebb magyar szó, azt felelném: Édes’. Anyai nagybátyám szólította így édesanyját. Nekem nem adatott meg sokáig, hogy bárhogyan szólíthassam Édesanyámat. Ma már csak Égi édesanyámat szólíthatom, oltalmat keresve Nála. Minden alkalmat megragadok, hogy találkozzam vele. Ötvenfős zarándokcsoporttal indultunk a felvidéki Barkára. Megérkezésünk után első utam a cigánysor utolsó, düledező házacskájához vezetett, hogy örömet szerezzek pártfogoltjaimnak: Ilonának és gyermekeinek. Négy hónapja gyarapodott a család. Jó volt látnom a csillogó gyermekszemeket, amikor átadtam ajándékaimat. Ilona, az édesanya arcán is boldogságot láthattam. A búcsú meghívott celebránsa: Dr. Korzenszky Richárd Atya, a Tihanyi Apátság perjelje arra kérte a zarándokokat, hogy vigyenek búcsúajándékokat haza, de ne csak olyanokat, amik szatyorba rakhatók. Ilona családjától kaptam az első ajándékot. A második ajándék a bencés perjel előadása volt, amelyben arról elmélkedett, hogy mire neveljük gyermekeinket. A harmadik ajándékot a Máriás Nővérektől kaptam, akik ötvenfős zarándokcsoportunknak vallottak máriás lelkiségükről. A feszült figyelemmel hallgató, kérdező zarándoktársaim arcán láttam, mennyire ki vagyunk éhezve a Máriás Nővérek szeméből sugárzó tisztaságra. Bizonyára a zarándokút kegyelmeit majd hosszabb idő távlatából fogom megérteni, értelmezni, mint ahogyan mos jöttek elő Komáromi János Testvérem gondolatai: A világ megmaradása függ az édesanyákon. Az Ő anyai gondolkodásuk, felelősségérzetük tud megóvni bennünket a tragédiáktól. Talán nem véletlen, hogy Mindszenty József Bíboros, akit szentként tisztelek, így gondolkodott: . „Ha földi nőben hasonlatot fedezek fel az édesanyámmal, már tisztelettel nézek rá – mondotta. – Milyen nagy tisztelettel, szeretettel és bizalommal kell akkor néznünk a Szent Szűzre, aki természetfeletti síkon ugyanazt teszi értünk, amit édesanyánk tesz értünk földi életünkben.” Minden szépet, jót, kedveset, amit édesanyánkban tapasztalunk, azt megtaláljuk Máriában természetfölötti vonalon és kimondhatatlanul nagyobb mértékben. Minden édesanya fájdalmas anya, de nincs anyai gyötrelem, mely a Szűzanya fájdalmával felérne... Minden édesanya édes tejével táplálja gyermekét; a Szűzanya a kegyelem édes mennyei eledelével táplál bennünket. Amikor áldozunk, ő adja Szent Fia testét és vérét gyümölcsoltó készségével... Az édesanya karján hordozza gyermekét, a Szűzanya anyai oltalmának karján hordoz minket... Az édesanya tanítja gyermekét imádkozni, de a Szűzanya az, aki imánkat a mennyei Atya trónja elé viszi... Az édesanya csókkal küldi gyermekét a világba és ölelő karral várja vissza; a Szűzanya a siralom völgyéből az égi hazába vár bennünket vissza... És a párhuzam így megy tovább a befejezésig, amikor a hasonlatoknak teológiai alapot ad a keresztséggel, melyben újjászületünk az örök életre, és a kegyelemmel, melynek erejében felnövekedünk benne. „A Teremtő a gyermeki szívbe kitörölhetetlen, mély szeretetet oltott az édesanya iránt. Ennek a természetes törvénynek van mása a természetfölötti világban a Szűzanya, az Isten anyja, a mi anyánk iránt.” Boldogok, akiknek szeretete anyjuk iránt nem fogyatkozik. Boldogok, akiknek szeretete a Szűzanya iránt állandóan növekszik.”

A tegnap elmúlt

A tegnap elmúlt - Új napot hozz Jézus! A tegnap elmúlt - Új embert teremts, Jézus! A tegnap elmúlt - Új életre taníts, Jézus! A tegnap elmúlt - Új utakat szabj elénk, Jézus! A tegnap elmúlt - Új kegyelmeddel erősíts, Jézus! A tegnap elmúlt - Új célokra lelkesíts, Jézus! A tegnap elmúlt - Új küzdésre ihless, Jézus! A tegnap elmúlt - Új áldozatra képesíts, Jézus! A tegnap elmúlt - Új szeretetre szíts fel, Jézus! A tegnap elmúlt - Bocsásd meg a tegnapot, Jézus! A tegnap elmúlt - Mindent újíts meg, Jézus! A holnap is tegnap lesz, Csak Te vagy a kezdet és a vég, Jézus!

Wass Albert: Ébredj magyar!

Nemzetemet dúlta már tatár, harácsolta török, uralkodott fölötte osztrák, lopta oláh, rabolta cseh. Minden szomszédja irigyelte mégis, mert keserű sorsa istenfélő nemzetté kovácsolta. Becsület, tisztesség, emberszeretet példaképe volt egy céda Európa közepén! Mivé lett most? Koldussá vált felszabadult honában, züllött idegen eszmék napszámosa! Megtagadva dicső őseit, idegen rongyokba öltözve árulja magát minden utcasarkon dollárért, frankért, márkáért, amit idegen gazdái odalöknek neki! Hát magyar földön már nem maradt magyar ki ráncba szedné ezt az ősi portán tobzódó sok-száz idegent? Ébredj magyar! Termőfölded másoknak terem! Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új történelem!

"A búcsújárás népünk ezeréves hagyománya"

Szombaton a felvidéki Barkára zarándokolunk Kármelhegyi Boldogasszony Búcsúba. Elővettem Füzér Julián Atya könyvét, hogy fellapozzam, Mindszenty József hogyan gondolkodott a búcsújárásokról. Idézem a fejezetet: “Máriát minden nemzedék magasztalja és boldognak hirdeti. Mint a Megváltó szülője és lelkünk édesanyja, a Szent Szűz minden más szentnél közelebb van hozzánk, szeret bennünket, imádkozik értünk, segít rajtunk. Hit, kegyelet, hála állíttatta fel a Szent Szűz képeit, szobrait, kápolnáit, templomait azokon a helyeken, ahol közbenjárására egyesek különleges, csodás kegyet kaptak. Ezek a helyek a Mária-kegyhelyek, a „búcsújáróhelyek”, amelyek minden keresztény országban megtalálhatók. E helyekre a katolikus hívek bámulatos hittel, csodálatos szeretettel, nagy örömmel és áhítattal tömegesen zarándokolnak. Magyarországon nagy számban vannak Mária-kegyhelyek és több közülük már létezett az Árpádok korában. Andocs, Bodajk, Búcsúszentlászló, Celldömölk, Máriagyűd, Máriamakk, Mária-besnyő, Máriapócs, Máriaremete, Márianosztra, Mátraverebély-Szentkút, Pálosszentkút, Sümeg a legismertebb Mária-kegyhelyek. A trianoni határokon kívül van Máriaradna, Máriavölgye és a leghíresebb, Csíksomlyó. Boldogasszony évének kezdetén Mindszenty bíboros a budavári Nagyboldogasszony templomát mondta a legjelesebb magyar Mária-kegyhelynek. „Ez a szentegyház az ország szíve – prédikálta – és ezt a szerepét a történelem folyamán szüntelen megőrizte... Ebben a templomban Mária lábainál ott van az egész történelem minden fényével és borújával.” Főoltára már évszázadok óta kegyoltár és Mária-szobra csodatévő nemzeti ereklye. XII. Ince pápa hivatalosan búcsújáróhelynek nyilvánította és a Mária-ünnepeken teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik meglátogatták a templomot. A budavári Nagyboldogasszony templomnak a története az, ami a haza története. Tanúja volt dicsőségének és szenvedésének. A Nagyasszony ebből a szentegyházból figyelte a haza sorsát. Valójában minden templom és kápolna, mely a Szűzanya tiszteletére van szentelve, Mária-kegyhely, ahol szív és értelem különös bizalommal irányul az Isten anyjára és a hívek gyakran tapasztalják édesanyai jóságát. A búcsújárás Mindszentynek már zalaegerszegi plébánossága idején kedvelt gyakorlata volt. Maróthy-Meizler Károly írja, hogy az ősi zalai búcsújáróhelyekre évenként maga vezette híveit. Mint plébános, felismerte és nagyra értékelte a búcsújárás vallási, társadalmi és emberi értékét. „Összefonódnak a szívek egyetlen nagy családdá a búcsújárás alatt... A szegény ember nehéz sorsa is könnyebbé lesz a szép ünneptől.” A sümegi búcsú esemény volt a zalaegerszegi egyházközségben. „A zalai katolikusok nagy találkozója volt a sümegi búcsú” – mondja az író. Mindszenty szerint a búcsújárás nagy vallásos érzései az imádás, a hálaadás, a kérés és az engesztelés. Ezt érezte a budavári Nagyboldogasszony templomában: „Sehol nem tudom úgy egyszerre megfogni az imádó, hálaadó, kérő és engesztelő magyarságot, mint itt a viharvert öreg falak között.” A por befedi, az eső eláztatja, a szél cibálja a búcsúsokat. A különbségek eltűnnek köztük és egy nagy hullámzó, mozgó tömeg lesz belőlük, amelynek ritmusát az imádó, hálaadó, kérő, engesztelő ima adja. A búcsúsok ezért jönnek a kegyhelyre. A búcsúsok az egész úton a Szent Szűz társaságában érzik magukat. Mária a reményük, ő a vigaszuk, őt dicsérik énekükkel, róla elmélkednek az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges olvasó titkaival, őt hívogatják a litánia megszólításaival, egymás között róla beszélnek és a papok Máriáról prédikálnak. Amikor azután a kegyhelyre megérkeznek, a Szent Szűz kegyképe előtt egyszerre tör föl belőlük az üdvözlés és a könyörgés: „Mutasd meg, hogy anyánk vagy! Mutasd meg nekünk Jézust, méhednek áldott gyümölcsét, ó irgalmas, ó kegyes, ó édes Szűz Mária!” A búcsújárás, mint vallásos esemény, figyelmeztetés, hogy „úton vagyunk” és nincs a földön maradandó városunk. Mint Szent Pál mondja, „a vándorok és zarándokok mind hazát keresnek” (Zsid 11,13). Krisztus a mi utunk (Jn 14,6), rajta keresztül jutunk el végcélunkhoz, és a Szent Szűz őrködik, virraszt, oltalmaz, imádkozik, hogy az útról le ne térjünk, a megpróbáltatások ellenére is előrehaladjunk és egykor célt érjünk. Mindszenty nemcsak a búcsújárások természetfeletti értékét ismerte, hanem azok történetét is. Idézi Eszterházy Pál nádor, Balogh Flórián és Pásztor Lajos munkáit a magyar kegyhelyekről és búcsújárásokról. „Népünk kezdettől és mindig szerette a búcsújárásokat és a zarándoklatokat” – mondotta. Nemcsak az egyszerű nép és buzgó papjai, hanem a püspökök, prímások, a nemes urak és a magyar királyok is búcsújárók voltak. Szent István Bodajkra zarándokolt, Nagy Lajos Máriacellbe, Mátyás a budavári Nagyboldogasszony templomába. Az esztergomi hercegprímások Máriavölgyére jártak búcsúra. A búcsújárás ezeréves magyar hagyomány, „amely a kinyilatkoztatással és a történelemmel íratott a szívünkbe” – mondotta. Mikor Boldogasszony évét bejelentették, Mindszenty vezetésével a püspökök „ősi magyar szokásnak” mondták a Máriakegyhelyek látogatását és kérték a híveket, hogy újítsák fel a búcsújárásokat. A felszólítás páratlan visszhangra talált és Boldogasszony évének megnyitása napján közel másfél millió zarándok volt a Mária-kegyhelyeken. A búcsújárások folytatódtak Boldogasszony évében a bíboros nagy örömére. „Magyar földön 1947 második felében szakadatlanul vonul, ajkán Mária dicséretével, a hatalmas hívő népáradat... Hitünk és erőnk bizonysága és további forrása ez. Ha ez a fény nem volna és hiányoznék a kereszt alatt, csak akkor volnánk igazán szegények, megsiratnivalóan nyomorultak” – mondotta újévi szózatában. A búcsújárásokban látható lett a világot legyőző hit és szinte kézzel tapintható volt a Szent Szűz szeretete. Az egész ország mozgott, vonult, tüntetett. Mindszenty pontosan így tervezte és így akarta ezt. 1948. december 12-én zárták be Boldogasszony évét és a zarándoklatokon 4.601.322 hívő vett részt, jelentette a Magyar Kurir. Volt alkalom, amikor a bíboros maga is csatlakozott a búcsúsokhoz, velük gyalogolt és útközben velük együtt énekelt, mondta a rózsafüzért, imádkozta a litániát. Így ment Máriaremetére a fővárosi férfiakkal. Ha nem is mindig a búcsúsokkal együtt, gyakran megjelent a kegyhelyeken, hogy szentmisét mondjon, prédikáljon, vezesse az ájtatosságokat. Bíbor ruhájában, fehér karingjében mint biztató csillag tündökölt a búcsúsok előtt. Volt Máriaremetén 1947. szeptember 14-én, Máriagyűdön 1948. július 6-án, Bodajkon 1948. szeptember 26-án, Celldömölkön 1948. szeptember 12-én, Márianosztrán 1948. május 21-én, Pálosszentkúton 1948. október 10-én és Boldogasszony évének megkezdése előtt volt Máriapócson és Győrött. A búcsújárásokban lett Boldogasszony éve a Szent Pál-i értelemben vett „kellő idő”, „az üdvösség napja”, amikor egy elárvult, elnyomott, elszegényedett nép imádkozva, böjtölve, nagy kitartással vonszolta magát Szűz Mária kegyhelyeire és így bizonyította türelmét, hitét, reményét, Istenbe vetett bizalmát és így tett tanúságot igazságáról. Mint Szent Pál mondotta: „Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja... Nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongattatásban, virrasztunk, böjtölünk tisztességesen, megértőén, béketűrően és jóságosan... kitartunk a szeretetben és az igazságot hirdetjük az Isten erejével” (2Kor 6,2-6). Miért tartunk mi búcsújárásokat? – kérdezte a bíboros a bodajki búcsún és nyomban megadta rá a feleletet: „Ezer éven át nemzedékről nemzedékre szívünkbe íratott, belénk gyökerezett hit sarkall arra; a kinyilatkoztatás és történelmünk ellenállhatatlan parancsolatával valljuk... Krisztus Anyja az Isteni Kegyelem Anyja, Bűnösök Menedéke, Keresztények Segítsége. Nekünk őrá igényünk van! Ezer év minden történelmi emléke, minden sír a temetőben harsogja: Pátrónánk, édesanyánk vagy...” A magyar nép már annyit szenvedett, csalódott, annyira éhezik az igazságra és valami tisztára, oly sok embertelenséget tapasztalt, hogy csak a Szent Szűzhöz tud menekülni, mint Sík Sándor írja Az andocsi Máriához című költeményében: Koldusboton, törött mankón Jövünk búcsút járni, Szűz Máriás magyaroknak Kopott unokái. Éjfél van a Duna táján; Magyaroknak éjszakáján Nincs már ki virrasszon; Baráttalan, testvértelen, Hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony. Márianosztrán Izaiás prófétát idézve – „Örömmel merítsünk vizet az üdvösség forrásaiból” (Iz 12,3) – Mindszenty a búcsújárásokat a kútra vízért menő szép falusi szokáshoz hasonlította: „Ahogy a természet üdítő forrásaihoz egymásután jönnek a környező mezők szorgalmas munkásai és megmerítik korsóikat benne, mi is megmerítjük lelkünket a világ szennyes folyókái után a múlt megszentelt Mária-kegyhelyein.” Boldogasszony évében a Mária-napok szerte az országban nem mindenütt voltak búcsújárások, de ünnepélyességben, áhítatban és a körmenettel búcsújáráshoz hasonlítottak. Szép példája volt ennek a zalaegerszegi Mária-nap, melyen 60.000-en tolongtak. A bíboros a szentmisét magasra épített oltárnál mondta. Prédikációjában Zala megye ősi Mária-tiszteletéről beszélt. „Zala tele van Szűz Mária kegyhelyeivel, művészi Mária-szentélyekkel, tele van Zrínyi Miklós, Eszterházy nádor, Széchenyi István, Deák Ferenc Mária-tiszteletének emlékeivel. Zala derék népét élteti Mária édesanyánk tisztelete és nincs az a hulló, égető lávahamu, mely ezt a hitvilágot maradéktalanul kiégetni és elborítani tudná” – mondotta. A szentmise után megindult a körmenet. Éneklő, imádkozó, áhítatos óriási tömeg, „melyben vakító fehérbe öltözött, rózsakoszorús leányok vitték a búcsúszentlászlói kegytemplom aranyos Mária-szobrát” (Maróthy-Meizler Károly: Az ismeretlen Mindszenty). Boldogasszony évének állandó, ismételt tanítása, hogy Mária édesanyánk, lelkünk édesanyja, Magyarország pátrónája, aki nem hagy el bennünket a megpróbáltatásokban, visszhangzott a búcsúsok lelkében, amint a bíboros kérésére a Mária-kegyhelyekre siettek. A Mária-kegyhelyeken a búcsúsokban látható lett „az imádó, hálaadó, kérő, engesztelő Magyarország”. „A szenvedő, de Nagyasszonyában bizakodó magyar nép voltak a búcsúsok” – mondotta Mindszenty. A búcsújárások nélkül Boldogasszony éve nem lett volna az az esemény, amelyre – mint Mindszenty mondotta – „megértőknek és meg nem értőknek fel kellett figyelniök”. A búcsújárások nélkül Boldogasszony évének a kegyelme is kevesebb lett volna, mert a búcsújárásokkal járó áldozat, ima, önmegtagadás, bűnbánat és a közösségi érzés előkészítette a lelkeket a kegyelemre. A búcsújárások mindig megvoltak az Egyházban és ősi szokás volt Magyarországon, de Mindszenty József lelkipásztori zsenije, a Szűzanya iránti nagy szeretete, a búcsújárásokról való személyes élménye kellett, hogy a búcsújárásokkal másfél éven át mozgassa Magyarországot, és a hit erejét híveivel s ellenfeleivel éreztesse.”

A világ ferences szemmel

Ferences fogadalomtételre készülök. Ferences közösségem dönt arról, hogy eleget tettem- e, a Ferences Regulánkban rögzített feltételeknek. Én ma arról elmélkedem, hogy miről ismerszik meg egy ferences. Nem arról, hogy miről, hogyan beszél, sokkal inkább tetteiről. Nem egyszerűen hitbuzgó templomjáró emberek vagyunk. Elegendő, csak a szemébe nézni, hogy tudjuk, rendelkezik- e azzal a karizmával, amelyet Szent Ferenc Atyánk ránk hagyott. A ferences embernek ragyog a szeme. Hiszem, hogy az én szememből is ez a derű sugárzik. Kolumbán Atya , akit példaképemnek tekintek, ezzel a tekintettel néz rám erről az archív fotóról. Nem törték meg az élet megpróbáltatásai, 94 évesen is boldog, hogy Jézus szolgálatában élhet. A Teremtő csodálatos alkotása az Ember. Látásom károsodott, ezért meglátom az élet olyan szépségeit is, ami mellett mások elmennek. Istennek legyen hála!

A "Mária- tisztelet nemzeti örökségünk"

Kármelhegyi Boldogasszony Búcsúba készülünk. Az idei zarándokutunk különleges lesz, mert kiegészül ferences klubunk programjával. Éves programunk összeállításakor tervbe vettük, hogy a Barkán megismert Máriás Nővéreket felkérjük, beszéljenek máriás lelkiségükről, hiszen a ferences lelkiségnek is szerves része a Mária- tisztelet. A nővérek felkérésünket elfogadták, meghívták csoportunkat Somodi Kolostorukba, hogy közösen imádkozzunk a Magyarok Nagyasszonyához, Máriához. Ma ismét „fellapoztam” Füzér Julián Atya könyvét, hogy Mindszenty Bíboros Mária- tiszteletéről olvassak: “Mindszenty csodálatos tanúvallomást tett a Szent Szűz mellett és megrendítően fordította szemét és kezét az Égi Anya felé: „Monstra te esse matrem! Mutasd meg, hogy Anyánk, Nagyasszonyunk vagy immár ezer éve!” Ebben a lelki harcban tündöklőén ragyogott a Szűzanya, mint a Magyarok Nagyasszonya és a keresztények reménysége és boldognak, áldottnak hirdette a magyar nép szerte a hazában, a Szent Szűz erényeit és kiváltságait prédikálta a bíboros páratlan ékesszólással és erővel, miközben népe vezetője és a világtörténelem nagysága lett, VI. Pál pápa szerint olyan „láng, mely ragyogó fényességével bevilágította az Egyház útját”. , hitte, hogy új élet lesz a hazában, hogy a Szent Szűz a béke, a szabadság, a megértés, boldog együttélés „csillagos köpenyébe” burkolja a magyar népet. Hitte és remélte, hogy a Szent Szűz közbenjárására az ország megszabadul a gonosztól – „a Keletről ránk zúduló barbarizmustól”, ahogy ő szokta hívni a kommunizmust. Ha igaz is, hogy „soha olyan kérdés, amely merőben politikai, szóba nem került a Mária-napokon”, mint mondotta 1948. november 18-án utolsó szózatában, Mindszenty mindig állította, hogy „ez a föld nem adok-veszek-bóvli-áru, hanem a Boldogasszony birtoka”, és a Szent István-i örökség soha egy pillanatra se lehet alku tárgya. „Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt” – mondotta Boldogasszony évének megnyitásakor. Ezt hangsúlyozta, ahol részt vett a Mária-ünnepségeken. „Mi Szent István országának polgáraivá születtünk és a Boldogasszony tanítása szellemét valljuk és nem fogadunk be megszentelt hagyományok helyébe árvizi öntvényeket, omladékokat és hulladékokat” – mondotta Szombathelyen. „Mi katolikus magyarok voltunk, vagyunk és maradunk! Mária népeként és nemzeteként akarunk élni!” „Mind, mind deportált magyarok vagyunk – harsogta Esztergomban, amikor Boldogasszony évét megnyitotta. – Ha a Duna, a Garam mellől nem is vittek el minket, hát kivittek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához.” De „a Keletről ránk zúduló barbarizmus” éppen ezt nem akarta. A kommunisták nemcsak hogy nem akartak keresztény, Nyugat felé orientálódó Magyarországot, hanem annak még a nyomát is el akarták tüntetni. Sírt ástak a múltnak, hogy a sír fölött őrjöngve egy ateista, materialista, kommunista országot építsenek, mely múltja miatt siránkozik. A Boldogasszony évét megnyitó bíboros előtt ott volt a sír rémes víziója. Beszédét két sírnak az említésével kezdte. Említette a Szent Szűz sírját, melyből az Istenanya a mennyei megdicsőülésbe emelkedett és említette a nemzetnek ásott, „örvénylően fenyegető sírt”, mely elől „a nagy boldogtalanság és árvaság nemzete menekül és odasimul a Nagyboldogasszonyhoz, az édesanyához, a hatalmashoz, a nagyhoz”. Boldogasszony évével Mindszenty a Regnum Mariánumért harcolt a kommunizmus ellen. Azok előtt, akik kívülről figyelték a magyarországi eseményeket és azok előtt is, akik Mindszentyvel járták az országot és dicsérték a Szent Szüzet, hamarosan felmerült az Apokalipszis képe „az égi asszonyról és a vörös sárkányról”. „Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona... Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és hét szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát és a földre szórta... A sárkány haragra lobbant az asszony ellen és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett” (Jel 12,1.3.17). Boldogasszony éve hivatalosan 1948. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén fejeződött be. Minden székesegyházban, bazilikában, templomban és kápolnában ünnepélyes szentmisét mondtak és a Te Deumot énekelték. A búcsújáró helyeken az esti órákban gyertyás körmeneteket tartottak. A szentbeszédekben az ország püspökei és papjai összegezték Boldogasszony évének kegyelmeit. A misehallgatások, szentáldozások, szentgyónások és zarándoklatok statisztikája bámulatos volt. Biztosan nem tudjuk, de feltételezzük, hogy Esztergomban a bíboros misézett és prédikált Boldogasszony évének befejezésekor. A Mindszenty Okmánytárban nincs semmi róla. Ekkor ő már ítéletre szánt ember volt. Az ország „vezetői” elhatározták, hogy letartóztatják. Támadások folytak ellene sajtóban, rádióban, előadásokon, munkahelyeken, gyűléseken, a parlamentben. Mire Boldogasszony éve befejeződött, befejeződött Mindszenty harca is és áldozat lett. Lehetséges azonban, hogy még egyszer fellángolt benne a Szent Szűzbe vetett remény és amit annyiszor oly ékesszólóan mondott a Mária-napokon, utoljára megismételte: „Őseink mindenkor a Szűzanyához folyamodtak és minden nyomorúságukból kiszabadultak. Tegyétek azt, amit az Egyház hirdetett nektek a Szűzanya nevében és élni fogtok, és élni fog eme erőnek a segítségével a szegény magyarság mindnyájunk örömére és vigasztalására.” (A Mária-kongresszus záróbeszéde 1947. október 7-én.) De ha beszélt is Esztergomban Boldogasszony évének befejezésekor, amit mondott, elhalkult 1948. november 18-án tartott utolsó szózata mellett, melyet megrendülve hallott népe és az egész világ: „Állok Istenért, Egyházért, hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágban legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” Ebben az utolsó szózatában említi a Mária-évet, de nincs benne a Szűzanyához való nagy szeretete és a belevetett reménye. Lehetetlen nem éreznünk benne a szomorúságot, az elhagyatottságot. Mintha csalódottság lenne benne. Az Apokalipszis látomása szerint „az Égi Asszony gyermekével együtt elmenekült a pusztába” (Jel 12,6-14). Látszatra győzött a „vörös sárkány” és csatlósai, és mintha a Szent Szűz az országból a pusztába menekült volna. Mintha a sok kérés, ima, dicséret, szeretet és áldozat, melyet a bíboros és vele a magyar nép élő hittel és nagy reménnyel terjesztett eléje, mindhiába lett volna. A bíboros megkínzott fogoly lett, az országot körülvette a vasfüggöny és elöntötte „a Keletről jövő barbarizmus”. Csaknem 25 évet kell várnunk, hogy Mindszenty József égő szeretete és rendíthetetlen hite a Szűzanya iránt újra lobogjon. 1972. szeptember 12-én Máriacellben halljuk újra tőle, hogy a „Mária-tisztelet a mi nemzeti örökségünk” és újra ajkán van a tipikus szűzmáriás buzdítás: „tebenned van, Nagyasszonyunk, minden reményünk. Ajánljuk magunkat a Nagyasszony oltalmába, az otthoniakat és az ittenieket az öt világrészben. Kötelezzük el magunkat az ő szolgálatára... és Jézushoz jussunk el Mária, Édesanyánk által.” Az emigrációban, bárhol jelent meg, magyarjai és idegenek között egyformán, Mindszenty nem szűnt meg a Szűzanyát dicsérni és mindenkit tiszteletére buzdítani. Mintha a Szent Szűz esdekelte volna ki neki a kegyelmet, hogy öregsége, testi gyengesége, betegsége ellenére is fiatalos buzgósággal és lelkesedéssel vigye hallgatóit a Szűzanyához. „Mi hozzá folyamodunk és vele, az ő segítségével akarunk állani helyünkön úgyis, mint egyének, úgyis, mint családok, úgyis, mint nemzet és társadalmi osztály, mert az a mi kötelességünk... Azért jöttem hozzátok, hogy kérjelek benneteket, térjetek vissza Istenhez, térjünk Szűzanyánkhoz, mindnyájunk Édesanyjához.” (Perth Amboy, N.J., 1974. május 13-án) „Mi Szent István országának polgáraivá születtünk és a Boldogasszony tanítása szellemét valljuk és nem fogadunk be megszentelt hagyományok helyébe árvizi öntvényeket, omladékokat és hulladékokat” – mondotta Szombathelyen. „Mi katolikus magyarok voltunk, vagyunk és maradunk! Mária népeként és nemzeteként akarunk élni!” „Mind, mind deportált magyarok vagyunk – harsogta Esztergomban, amikor Boldogasszony évét megnyitotta. – Ha a Duna, a Garam mellől nem is vittek el minket, hát kivittek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához.” De „a Keletről ránk zúduló barbarizmus” éppen ezt nem akarta. A kommunisták nemcsak hogy nem akartak keresztény, Nyugat felé orientálódó Magyarországot, hanem annak még a nyomát is el akarták tüntetni. Sírt ástak a múltnak, hogy a sír fölött őrjöngve egy ateista, materialista, kommunista országot építsenek, mely múltja miatt siránkozik.”

"Öltsük magunkra Krisztust!"

Az elmúlt napokban, tőlem szokatlanul, sokat foglalkoztam a Világ ellen törő sötét hatalmakkal. Egy döbbenetes dokumentumfilmet találtam: Alex Jones: A Világ leigázásának forgatókönyve címmel. Általában figyelmen kívül hagyom a hatásvadász összeesküvés elméleteket. Most elővettem Füzér Júlián Atya írását Mindszenty Bíboros, a szent című könyvében találtam egy fejezetet a Sátánról. Közreadom, ismerkedjetek meg vele! “Annak ellenére, hogy Mindszenty a legnagyobb reménnyel nézett Boldogasszony-éve kegyelmeinek elébe, és amikor a szentévet megnyitotta, nyilvánosan kérte a Szent Szüzet, hogy „mire az év lehanyatlik”, emelje ki szomorú helyzetéből a nemzetet, kezdettől fogva el volt készülve a legrosszabbra és ezt hamarosan népe tudomására hozta. Egy hónappal az esztergomi megnyitó ünnepségek után, amikor szerte az országban már tömegesen mentek a hívek a búcsújáró helyekre, Mindszenty maga vezette a főváros férfiait Máriaremetére. 1947. szeptember 14-e volt. Velük együtt gyalogolt 15 kilométert a Szentszűz kegyhelyére, ahol szentmisét és szentbeszédet mondott. A beszédet csak töredékében ismerjük, de amit ismerünk belőle, az nem a Szentszűzről szól, hanem Sátánról. A beszéd fontosságát bizonyítja, hogy a bíboros idézi, amikor Boldogasszony-évéről beszél emlékirataiban. A beszédből világos, kezdettől fogva tudatában volt, hogy nem annyira emberekkel, mint a Sátán hatalmával áll szemben. Tudta, és Szent Pállal vallotta, hogy akik Krisztushoz tartoznak, azok ellen „egy sötét világnak kormányzói és égi magasságok gonosz szellemei harcolnak”. A gonosz szellemek „legerősebbje és legnagyobbja Sátán”, mondta a bíboros. Sátán léte és hatalma nem képzelet. „Sátán nem mumusa a világtörténelemnek és az emberi nemnek, hanem élő valóság.” A Szentírás szerint ő a gonosz, a hazug, a csaló, a csábító, az emberek tönkretevője. Sátán hatalma és harca tart a világ végéig, míg Krisztus újra el nem jön a világra. „S addig –mondotta Mindszenty a zarándokoknak –, a világtörténelem vagy egyes népek története is, időről időre gyöngébb vagy erősebb siralom völgye, könnyek világa lehet.” Sátánnak emberi csatlósai is vannak, és ezek vezérükkel együtt kiáltják, hogy „senkinek nem szolgálnak, de mindenek felett uralkodnak”. Sátánnak és csatlósainak az a célja, „hogy Istentől emancipálják, felszabadítsák az embert”. Mint Sátán maga, emberi csatlósai is hatalomtól megrészegültek, kegyetlenek, hazugok, csalók, gőgösek, istentelenek. Emlékezve a Szentírás szavára: „Átkozott, aki emberben bízik!”, a bíboros ezektől az emberektől féltette a hazát és a hazában azokat, akik vele együtt a Szentszűzhöz menekültek. Biztosra vesszük, hogy a bíboros, miután Sátán hatalmát elmondta, idézte az Ősevangéliumot és a zarándok férfiaknak beszélt a „Sátán-tipró Szűzről”, a „kígyót legyőző Istenanyáról”, a Szeplőtelen Fogantatásról, aki Szent Fiával vívja ki a győzelmet Sátán fölött. „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja fejedet, te meg a sarka után leselkedel.” A bíborosnak nem kellett a beszédét alkalmaznia. A zarándokok mind látták és valamennyien tapasztalták az igazságtalanságot, a nyomort, a terrort, az istentelenséget, a félelmet és bizonytalanságot, amely mint egy piszkos áradat öntötte el az országot. Ilyen gonoszság, ekkora őrület csak felsőbb, a természet fölött álló hatalom műve lehetett. Sírva és könnyezve, a budapesti férfiak azt is megértették, hogy Boldogasszony-éve ellenére is a magyar haza, Mária országa „siralom völgye és könnyek világa” maradhat egy időre – talán évtizedekre –, de nem örökre, mert minden gonoszságnak egykor vége van. 1972. június 29-én Rómában, a Szent Péter bazilikában VI. Pál pápa beszélt Sátánról úgy, mint Mindszenty 1947-ben Máriaremetén. A finomlelkű, jószándékú pápát aggodalommal töltötte el az Egyház helyzete. Mennyi szépet és jót, milyen lendületet és lelkesedést, milyen megújhodást várt a Vatikán a Zsinattól! Azt hitte, a katolikusok szerte a nagy világban örömükben énekelnek és az egész emberiséget sodorják, viszik magukkal a szent, erényes, boldog, igazi keresztény élet felé. A megújult Egyháztól megújul a föld színe és minden ember hozzá siet! De nem így történt. Az Egyházat vezetőiben és tagjaiban elfogta a kétely, a bizonytalanság, az elégedetlenség. A problémák tömege merült föl; öröm helyett szomorúság, erény helyett lehullás mindenfelé! Mintha megerősödés és megújulás helyett düledezne az Egyház! De miért van ez így? Kinek a műve ez? „Sátáné!” – kiáltotta a szomorú pápa. „Ez a sötét és romlott szellemi teremtmény valóban létezik. Ravasz megrontója vallási és erkölcsi életünknek. Gonosz csábító, amely tudja, hogyan férkőzzön hozzánk, érzékeink, fantáziánk, vágyaink, ábrándozásaink és gyarlóságainkon keresztül, hogy tévedésbe vigyen és az Istennel szembe állítson bennünket!” A pápa szinte könyörgött püspököknek, papoknak, híveknek, hogy Sátánt, létét, romboló munkáját vegyék komolyan, nehogy, mint Szent Péter mondja, „ordító oroszlán módjára” felfaljon bennünket! Pál pápa sürgetésére, 1975 júniusában a Hittani Kongregáció a püspököknek instrukciót küldött Sátánról és cselekvéseiről. Sátán léte és romboló munkája nem centrális, de dogmatikus tanítása és állandó, egyetemes hite az Egyháznak amely az Úr Jézus szavain alapszik. Ezt a hitet tükrözi a liturgia és a hívők élete. Sátán gonosz hatalmának az egész világ ki van téve és ezért hívja Krisztus „a világ fejedelmének”. A vatikáni zsinat 17 esetben beszél Sátánról. „Az Egyház a modern világban” című dokumentumában, amely a zsinat legderűsebb és legoptimistább dokumentuma, ötször van Sátán említve és a neve „őskígyó”, „a gonosz”, „a sötétség fejedelme”, „a világ ura”. A Hittani Kongregáció oktatása „írott malaszt” maradt. A tanítás nem jutott el a hívőkig. Se a püspökök, se a papok nem prédikáltak Sátánról, létéről, hatalmáról. Nagy kivétel volt Suenens bíboros, Belgium érseke és Ratzinger bíboros, müncheni érsek. A „Ratzinger-Report”-ban a német bíboros újból beszél Sátánról: „Sátán rejtélyes, de valóságos, személyes és nem szimbolikus létező, megátkozott szellemi teremtmény, szabad erő, amely elsősorban az Isten ellen irányul.” Sátán létezése nélkül a történelmet nem tudjuk kielégítően magyarázni. A történetemben újból felmerülő elképesztő szörnyűségek az emberi gonoszságnál sokkal nagyobbakat tételeznek föl. Sátán állandóan fenyeget és olykor le is igáz bennünket. Átkos hatalmától egyedül Krisztus szabadít meg, mert „Ő az erősebb, aki meg tudja kötözni az erőset”, mint az evangélium mondja. Szent Pál szerint Krisztus keresztjével győzi le Sátánt, és nyilvánosan pellengérre állítja. Ratzinger kardinális kritizálja azokat a teológusokat, akik szerint Krisztus és az apostolok egyszerűen „a régi, megszokott zsidó gondolkozást követték”, amikor Sátánról beszéltek. Ezek a teológusok Sátán létét egyszerűen „népmesének, elavult mondának” tartják, amelyet nem lehet összeegyeztetni a modern világszemlélettel. Szerintük Sátán a bűnnek, elsősorban a büszkeségnek és a tisztátalanság bűnének a megszemélyesítője. A bűn pedig bennünk van: mi mondunk ellent az Istennek, mi vagyunk büszkék, mi tesszük önmagunkat tisztátalanná. Nyilvánvalóan ezek a teológusok nem a Szentíráshoz, hanem a világhoz alkalmazkodnak. „Metodológiájukkal – mondja Ratzinger bíboros – sok-sok mindent elvethetnénk hitünkből, mondván –, ez nem fér össze a modern világszemlélettel, ez érthetetlen a modern embernek.” Tudtommal Mindszenty bíboros csak egyszer, Máriaremetén beszélt Sátánról. Nem lett volna jó, ha Boldogasszony-évében ez gyakori témája lett volna. Bölcs, okos lelkipásztor volt ő, aki tudta, hogy „a túl sok veszélyes”! Sátán állandó emlegetése pesszimizmust idézhetett volna elő, és nem a reményt és a türelmet erősítette volna meg. Ratzinger bíborosnak is ez a véleménye. „Hiba lenne – mondja –, ha a püspökök és papok Sátánról soha nem prédikálnának, de nem lenne jó, ha állandó témájuk lenne.” Sátánnak és csatlósainak hatalma, akármilyen nagy, szörnyű és hosszan tartó, egyszer megszégyenül, meghátrál és megsemmisül. Mint Krisztus mondja, „ennek a világnak a fejedelme kivettetik”. De azt is mondja Krisztus, míg a történelem folyik, a kiűzött Sátán mindent megpróbál, hogy visszatérjen és ha sikerül neki, még dühösebben, még erőszakosabban bizonyítja, hogy ő az úr. Valahányszor visszatér, a helyzetünk rosszabbodik. De Sátán félelmetes valósága nem béníthat meg bennünket és a tudat, hogy Sátánt valójában csak Krisztus győzi le, nem tehet bennünket passzívvá és tétlenné. Passzív módon talán még külsőleg se viselkedhetünk, belsőleg, szívben és lélekben pedig soha és egyáltalán nem. Szent Pál buzdít, hogy „ennek a sötét világnak kormányzói és égi magasságoknak gonosz szellemei” ellen öltsük föl az „Isten teljes fegyverzetét”, hogy nehéz időkben ellenállhassunk és megtarthassuk „állásainkat”. Mi az „Isten teljes fegyverzete”? Krisztus! Az apostol mondja, hogy „öltsük magunkra Krisztust”. Legyünk egy vele gondolatban és cselekedetben. Amit Krisztustól tanultunk, azt vegyük Vele, Általa és Benne. A Szűzanya oltalma ebben az esetben az, hogy Krisztushoz vezet és Vele egyesít bennünket, és sürget, hogy tegyük azt, amit Krisztus mond. Mikor Krisztus egy fiúból kiűzte a gonosz lelket, azt mondta csodálkozó tanítványainak: „Ezt a fajtát nem lehet mással kiűzni, csak imával és böjttel.” Ima és böjt az eszközünk. Ezzel a kettővel mondunk neki ellent és ezzel küzdünk ellene. Egyénenként, Krisztussal egyesülve, szívünk mélyén, otthonunk csendjében, családunk körében alázatosan, de erős hittel imádkozunk, hogy az Isten parancsoljon neki. Közösségileg a szentmise az imánk. Templomainkban, az oltár körül állva, egy szívvel, egy lélekkel kiáltjuk a Miatyánk végén: „Szabadíts meg a gonosztól!” Aztán öntudatosan csüngünk a papon, amint kiterjesztett kézzel, szemét az oltáron Krisztus testére és vérére szegezve imádkozza: „Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól. Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból minden bűntől és aggodalomtól megszabaduljunk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét.” Böjttel pedig visszautasítjuk Sátán kísértését, hogy erkölcstelen, istentelen életet éljünk, a vallást megvessük, másokon hatalmaskodjunk, velük kegyetlenkedjünk és ügyeinkben ravaszkodjunk. Imádkoznunk és böjtölnünk kell, mert csak így tudunk megszabadulni attól a „fajtától”, amely „állásainkat” – Egyházunkat, hazánkat, keresztény magyarságunkat, és mint Mindszenty bíboros szokta mondani, „történelmi magyar életünket” immár négy évtizede ostromolja és rombolja.”

Szabadon szárnyaló gondolat

Debrecenben a ferences atyák elhurcolásáról hagyományosan októberben, Szent Ferenc Ünnepén emlékezünk meg. Júniust írunk, ide kívánkozik egy gondolat a magyarországi ferencesek keresztútjáról: „Az újhatvani ferences rendházból az ávósok 1950. június 19-én elhurcolták Kriszten Rafael, Tarcza Aurél, Veres Géza és Zsiga Kerubin ferences atyákat és a védelmükre kelő hatvani családok tagjait, közel háromszáz főt. A gyalázatos esemény hatvanadik évfordulóján Hatvan város önkormányzata elhatározta, hogy az egykori ferences templom előtti teret Szent Ferencről nevezi el. A szentmisével egybekötött térnévadó ünnepséget augusztus 20-án 11 órakor tartják, Érsek Zsolt hatvani polgármester és Magyar Gergely ferences tartományfőnök jelenlétében. Hatvan városában, de kiváltképpen az újhatvani városrészben nagyon él még a ferences atyák emléke. A ma élő fiatalok szüleiktől, nagyszüleiktől hallották, hogy a ferences atyák mennyi jót tettek az ott élő emberekkel. Amikor hatvan éve a város lakossága megtudta, hogy az ávósok megszállták a kolostort, eszükbe jutott 1946 tavasza, mikor három ferencest hurcoltak el a rendházból. A barátokat rajongásig szerető helybeli, főleg vasutas családok közt futótűzként terjedt a hír: „Újból elviszik az atyákat!" Egyre nagyobb tömeg vette körül a kolostort és a katonák távozását követelték. Ekkor azok Pestről erősítést kértek, közben pedig gumibottal összeverték a szerzeteseket. Az akciót Péter Gábor személyesen irányította. A kolostor köré gyűlt emberek közül háromszázat Recskre és más internálótáborokba hurcoltak. A négy ferences atyát, köztük Kriszten Raffael házfőnököt, valamint két civilt az Andrássy út 60-ba vitték. A házfőnököt életfogytiglan tartó börtönre, a többieket 5–10 év közötti börtönre ítélték. Raffael atya a rettenetes bánásmód következtében 53 éves korában, 1952-ben vértanúként hunyt el. Boldoggáavatási ügye már folyamatban van. Hatvan város képviselőtestülete júniusi ülésén határozatot hozott mely szerint az újhatvani Szent István-templom előtti, most parkosított terület vegye fel Szent Ferenc nevét. Ezzel is emléket kívánnak állítani a vértanú atyáknak, a civil áldozatoknak és a ferences rend hatvani működésének.” Budapest, 2010. augusztus 18. Szerdahelyi Csongor, Ferences Sajtóközpont Ma erről elmélkedem. Magam 1956- ban születtem. A „vörös tudatlanság korszakában” nevelkedtem. Fogalmam sem lehetett hitről, keresztény erkölcsről. Nem tudhattam azokról a gyalázatos bűntettekről, amit a „ dolgozó nép nevében” követtek el. Most, amikor ferences fogadalomtételre készülök, bezárni készülök magam mögött egy ajtót, és kinyitni, egy új világba vezetőt. Az elmúlt időszak olvasmányélménye volt Füzér Julián OFM: Mindszenty, a szent című könyve. Így ír róla P. Krupa Sándor, aki rendtársaival segítették a szerzőt: “Füzér Julián „Szentnek kiáltjuk!” című könyve után joggal hihettük, hogy mártír bíborosunkról már mindent tudunk. De nem így van! Megbizonyosodunk erről „Mindszenty bíboros, a szent” című könyvében. Sőt, mintha csak ez által kezdenénk igazán megismerni ragyogó egységben, a teljes valóságban és nem álmodott vízió fényességében. Az előbbi könyv lényegét sokan írták. A „Mindszenty bíboros, a szent” teljesen, minden karcolatában a szerző aranya és drágaköve. A „Szentnek kiáltjuk”-ban – terjedelme miatt – ő nem mondhatott el mindent. Pedig másokétól fényben, részletben, meglátásban és beállításban teljesen más, új vízióban állt előtte hazánk legnagyobb emberének s egyházunk jelenkori szentjének tündöklő, káprázatosan sokoldalú egyénisége. Látomását egészében e könyvben közli, így most előttünk szinte új Mindszenty bíboros tündököl. E 448 oldalas, szépen kiállított, képekkel ékesített és értelmezett könyv megírására Füzér atyát Mindszenty bíborossal szemben érzett hálája és szeretete késztette. Célja az volt, hogy növelje iránta az emberek szeretetét és oltárra segítse őt. Azt, „akit az Ég a magyaroknak adott nagy ajándékként”. A „Mindszenty bíboros, a szent” tartalmazza mindazt, amit Mindszentyről tudhatunk és tudnunk kell. A szerzőnek élményei mellett kisujjában van ennek az életnek tengernyi irodalma. A szerző Mindszenty-specialista. Könyve Mindszenty lexikon. Ám az egész mégsem egy ember csörgő csontváza, hanem Füzér atya víziója által egy eleven szenté, magyar szenté, élő emberé: idegszálaival, ereivel, szívével, lelkével. Füzér atya tudása szédületes, az egyházatyák ismerete lenyűgöző. Idézeteinek mennyisége nagyszerű. Bűvésze anyagának. Minden állítása, írói ecsetének vonása kinyilatkoztatás, így csak Füzér atya lát. Lényeglátása, lélek-, ember-boncolgatása nem mindennapi: lélekbúvár, léleklátó és idéző. Látomását meghökkentően új képekben, a világ legnagyobb embereivel összehasonlítva szemlélteti ferences módszerrel. Úgy tud tollával festeni, mintha első lenne, aki Mindszentyről mesterművet készít. E siker nyitja: hősének természetfeletti és izzó szeretete. Noha a könyv fejezeteinek témái, születéseiknek különböző időpontjai elkerülhetetlenné teszik a jelzők, hasonlatok, idézetek, állítások ismétlődését, mégis mindig úgy hatnak, mintha itt olvastuk volna először és csakis itt lenne a helyük. Ezért lehetséges, hogy a könyv által Mindszenty bíborost jobban megismerjük, újra csodáljuk és forróbban szeretjük, őt, akit szerzőnk már régen szíve oltárán szentként tisztel. A könyv öt fő részre tagolódik és számos fejezetre oszlik. Talán legizgalmasabbak és eredetiek az összehasonlításai. A megadott nagy mércék mellett látjuk szentünk nagyságát, eredetiségét, szentségét, emberségét. Mintha egy, az első századokból való mártír püspök életét olvasnánk a száraz szivacs szomjúságával. Nem maradhat el könnyünk és csodálkozásunk. Emmauszi tanítványokként repes közben a szívünk, mivel Füzér atya „megfejtette nekünk az írásokat”! Sajnáljuk, hogy a könyv végére értünk. Csak az vigasztal bennünket, hogy újra kezdhetjük e szent csodás életlapjainak olvasását.” P. Krupa Sándor OFM Természetesen, a mű olvasása számomra csak elkezdődött. De újra és újra előveszem, mert ferences elődeim ezeken a lapokon üzentek utódaiknak, hogy meg ne ismétlődjenek a múlt bűnei!

"A boldogok ingét viselem"

Kiss Szaléz Baráti Körének életre hívásának egyik mozgatója Krupa Sándor Kolumbán Atya volt, aki P. Kiss Szaléz segítőjeként érkezett Debrecenbe 1942- ben. Az egykori debreceni ferences ifjúság lelkében máig él szellemisége. Tóth László Atyával, júniusi klubnapunk szervezésekor ezért határoztuk el, hogy felelevenítjük Kolumbán Atya nagycserei kirándulásait, és a Zsuzsi vonattal Kolumbán Emléktúrát indítunk Hármashegyaljára. Június másodika, vasárnap éppen pedagógus napra esett. Napközben csepergős idő riasztott bennünket, de délutánra csodás napsütés köszöntött ránk. A Zsuzsi Erdei Kisvasúttal „átrobogtunk” a Debrecent övező csereerdőn. Hármashegyalján átsétáltunk az erdőn, majd körbeültünk egy asztalt, Laci Atya mesélt Kolumbán Atya életéről, szellemiségéről. Vojt Csaba Testvérem személyes családi emlékeit elevenítette fel, hiszen éveken át aktív levelezésben voltak, az Amerikában élő Kolumbán Atyával. Az elhangzottakból képet kaptunk a ferences életszemléletből. Különösen érdekesek voltak számomra, Merengek Isten tenyerén címmel írt gondolatai Bakti kutyájáról, vagy éppen, egy teknőcről. Gondolatban visszaidézem, hogyan nyilatkozott Kolumbán Atya egy amerikai újságírónak, amikor szóvá tette, hogy lehet az, hogy szerzetes pap létére egyszerű munkás ruhát visel? 94 évesen, halála előtt, napi kilenc órát dolgozott Dewitt Mária kegyhelyének hatalmas parkjában. Mária imádkozó szíve, dolgos keze akarok lenni: „A boldogok ingét viselem”. Ezt a szemléletet kellene sokunknak átvenni, ha 94 évesen boldog elégedettséggel akarunk élni, mint P. Kolumbán. Kiss Szaléz Baráti Köre elhatározta, hogy minden év június havában megszervezi P. Kolumbán Emléktúráját.

P. Kolumbán: A megölhetetlen

Merengek Isten tenyerén Van-e, aki a természetes szivacsot nem ism ismeri? Az iskolai táblatörlőt, az autóm osót, a mosogató- és törlőrongy helyettesítőjét? Mégis vajmi kevesen tudják, hogy a szivacs Isten egyik csodálandó alkotása. Nézzükmeg, mielőtt a szemétbe dobnánk használata után! Hányan tudják például róla azt, hogy káprázatos színeivel és ezer formájával vetekszik a legpompásabb virágainkkal? Hányan tudják, hogy a szivacs egyben állat és növény: "növényállat"? Növényállat, melynek nincs szája, izma, lába, szeme, idege, gyomra, szíve, szerve, stb., mégis táplálkozik csaknem állat módon, szaporodik, még helyet is változtat, azaz éli a "legprimitívebb" növényállat életét: ötezer fajtájában a sós és édes vizekben akár 25 ezer méter mélyen és 550 millió év óta úgy, hogy teremtésétől csaknem semmit sem változott. Ám kérde m, hogyan nevezheti a tudomány életét a legprimitívebbnek, ha sok százmillió év borzalmait át tudta élni, fajtáit meg tudta őrizni, amikor nála ezerszerte fe jlettebbek kivesztek? Nem bírák a harcot, a küzdelmet?! Nem az a legcsodálatosabb ebben, hogy szemünkben a legprimitívebbek semmivel sem tökéletlenebbek az élet szemszögéből nézve? Ha ugyan nem tökéletesebbek! Nincs tökéletlen teremtmény! Tökéletes művész tökéletlent nem alkothat! Élhet az ember több s záz évet? Nem! Ugyanakkor a szivacsokról tudjuk, hogy igen! Hát lehetséges lenne, hogy a tökéletesebb a tökéletlenebb? Mivel legtöbben nem tudunk róla semmit, előttünk a legközönségesebb valami a világon. De nem a tudósokéban. Egyre jobban felé fordulnak. Nemcsak azért, hogy segítségével sok mindent ellessünk az élet titkaiból, hanem hogy általa olyan anyagokhoz juthassunk, amelyeket javunkra használhatunk ezer módon, például a rák elleni küzdelemben. Mert mint Szent Pál mondja: Isten mindent a ti javatokra alkotott. Víztartó, vízszívó képessége miatt lett mindenki előtt ismeretes. Ezt pedig a benne levő lyukaknak - csupa csatornahálózat -, különös rendszerű és anyagú sejtjeinek köszönheti. Minden sejtje közepén egy ostoros korbács van, mellyel valósággal a lyukaiba és csatornáiba be- és kihajtja a vizet. Mégpedig bámulatos mennyiségben. Egy tíz centiméter hosszú és két centi széles szivacson 120 liter víz pumpálódik keresztül naponként . Méret és erőviszonyban az eredményt tekintve melyik pumpánk vehetné fel vele a versenyt? S ezt a vízmennyiséget nemcsak áthajtja a csatornáin, de szükséglete szerint át is szűri! E tekinte t ben tökéletes szűrő, ha nem csodás! A víz tele van számára szükséges és szükségtelen anyaggal, táplálékkal. A használhatatlant kihajtja, a szükségeseket megtartja. Ezeket az emésztő sejtek befogadják és életükhöz felhasználják. Szaporodhatnak úgy, mint a növény: letört szivacsdarabkával vagy "rüggyel" . De szaporodhat állatként: petével, s ezt megtermékenyítő maggal, spermával. A szivacs az érett spermát kibocsátja magából. A víz beleviszi a másik szivacsba, annak csatornájába. S egy újabb csoda: ez a mag nem szűrődik ki! Nem emésztődik meg! Pedig jó táplálék lenne. A befogadó sejtek a magot a megtermékenyítésre váró petéhez irányítják. Nem joggal kérde zzük: hogyan tudják a sok besodródott anyag közül kiválasztani? S honnét tudják, hogy erre a petének szüksége van? Honnét tudják, hogy közöttük pete is van, melynek megterméke nyítésétől függ fajuk és létük? Örülnek, ha sikerül ilyent kiszűrniök és búsulnak, ha "vől egény" nem jelentkezik? De a csodasornak nincs vége. Amikor a megtermékenyített pete "lárvává" fejlődött, a szivacstest kiereszti a vízbe, hogy valahol messzebb tőle saját életét megkezdhesse... Mintha Isten kedvét találná a trükkös megoldásokban. Önmagát mulattatja vele, vagy bennünket akar mindenhatóságával elkápráztatni? Nála valóban minden lehetséges! A lehetetlen talán jobban, mint a lehetséges! Ha a levált szivacságat vagy a világgá eresztett lárvát a kiszáradás vagy élelemhiány fenyegeti létébe n, egyszerűen betokosodik. Múmiává válik. Elteszi magát jobb időre. Alszik, mint télen sok állat és növény, míg a "tavasz" rájuk nem kopogtat: ébredjetek! A fajt minden módon biztosítani kell. Ezért a darabokra szakított szivacs regenerálja magát. Elveszet t része kinő. mint a leszakított gyíkláb. Sőt, ha selyemszitán átnyomjuk, az átpr é selt anyag újrarendeződik, új életet kezd. Szinte:megölhetetlen. Halhatatlan! Miért nem lehet így a tökéletesebb embernél is? Leginkább korallzátonyokon élnek. Kemény anyag, talajtalan: szikla. De a szivacsnak elég egy kis repedés, egy kis hasadék, hogy megkapaszkodhasson és életet kezd hessen. Változatos formája "bölcsőben" való elhelyezkedését megkönnyíti. Vannak fajai, melyek önmaguk teremtik elő a szükséges talajt. Szinte minden lehetőségre felkészültek. Lehetetlent nem ismernek. Tudnak bővelkedni, de tudnak szűköldökni is. Holott lábuk nincs, mégis vannak helyváltoztató szivacsok. Persze olyan trükkel, leleményességgel, melyet mi alig találnánk ki. De ők, az élet "legpri mitívebbjei" kitalálják és nevetnek a mi bölcs oktalanságunkon. Zseniális ötletekben Valakinél nincs hiány! Nos, a szivacs oly csigaházra telepszik, melyben már nem csiga él, hanem házbérlő rákocska. A szivacs anyagával teljesen befedi a csigaházat a lakójával együtt. A ráknak van lába. M o zog. Ez kell a szivacsnak, hogy így új "legelőre", táplálékban még dús, új vizekre kerülhe ssen. Érdekes a dologban még az, hogy a rák nem haragszik a hátára telepedett szivacsra. Nem próbálja lerázni magáról ezt a "háznyi" terhet. Miért nem? Mert nem ingy en fuvaroz. A manzárdban nem ingyen lakik a jövevény. Általában kevés állat szereti enni a szivacsot. Elkerülik szúrós tőkristályai, nyálkás külseje és mérget tartalmazó anyaga miatt. Annál több ellensége van a ráknak. Ám a szivacs védelmében nyugodtan él het. Kéz kezet mos. A szeretet szeretetet szül. Ha adok, kapok! Használhatóságával a műszivacs mai napig sem versenyezhet. Új szempontból való értékei most kezdenek ismertekké válni. Modern laboratóriumaink egyik leginkább vizsgáltja. Nemcsak azért - mint mondottuk -, hogy sok titkát ellessék, hanem mert oly kémiai vegyületeket, mérget, stb. találnak benne, amelyek gyógyászatunkban sokat ígérnek. Ezt helyesen állítja a szivacsról Shirley A. Pomponi: Sokat tanulhatunk ezektől a primitív állatoktól!" Mit tanulhatunk? Mi, emberek, akik modern kémiai gyárakkal, elektromos mikroszkópokkal rendelkezünk? Mi, világhódítók? A "legprimitívebb" növényállatoktól? Igen! Mi! De nem a legprimitívebb teremtményektől, hanem Alkotójuktól, a Teremtőtől, aki a legprimitívebb alkotásában is imádatra méltón csodálatosan tökéletes. Minden teremtmény Isten nyitott tenyere. Tele évmilliók vonásaival. Én ezen a tenyéren ülök. Tenyérolvasó vagyok. Kutatom, nézem, csodálom ezeket a vonásokat. És elmerengek azokon, amiket rajta találok... Forrás: Új Hevesi Napló

"Jó embereket keresnek!"

A Médiaunió Alapítvány 2013-as társadalmi célú kampányában különleges példaképeket keres: az ország nyilvánossága előtt nem ismert, hétköznapi embereket. Az idén az alapítvány nem egy megoldásra váró társadalmi problémát állít kampányának középpontjába, hanem több fontos értékekre hívja fel a figyelmet. Ennek érdekében az ország nyilvánosságának segítségével olyan társadalmi, közösségi értéket létrehozó embereket keresnek, akik cselekedeteikkel pozitív hatással vannak környezetükre. Az alapítvány abból a feltételezésből indult ki, hogy ezen embereknek, példaképeknek, illetve a tetteiknek a bemutatásával rávilágíthatnak arra, hogy a cselekvés, a tenni akarás, az egyéni szemlélet vagy egy újszerű megközelítés sikerre vezethet egyént és közösséget. A Médiaunió idei kampányának főtámogatója a Magyar Telekom. "A fenntartható fejlődés iránt elkötelezett vállalatként fontosnak tartottuk, hogy támogassuk a Jó embert keresünk kezdeményezést, és ezzel az eszközzel is felhívjuk a figyelmet arra, hogy az élhető jövő közös felelősségünk. A Telekom az évi sok százmilliós társadalmi befektetésével maga is példát mutat: többek között a hátrányos helyzetű kistérségek fenntartható fejlődésének előmozdítását tűzte ki célul, amelynek első helyszíne Mezőcsát kistérség volt; valamint a Digitális Híd Kistelepüléseken program megvalósítását, amelynek célja, hogy megismertesse az információs és kommunikációs technológia eredményeit és lehetőségeit azokon a területeken, ahol a digitális különbség jelen van" - tette hozzá Rózsa Iván vállalati kommunikációs igazgató. Az elmúlt évek gyakorlata szerint az idén is két részből áll össze a kampány. Az első, május 28-án induló szakaszában arra buzdítja a Médiaunó Alapítvány az embereket, hogy jelöljenek példaképeket a saját környezetükből a kampány honlapján. A második kampányszakaszban, 2013. október-novemberben már a konkrét példaképeket mutatja be a Médiaunió Alapítvány a magyar médiában. A második kampányszakaszban, 2013. október-novemberben már a konkrét példaképeket mutatja be a Médiaunió Alapítvány a magyar médiában. A Médiaunió Alapítványban részt vállaló médiumok önkéntes alapon felületet biztosítanak a kampánynak. Az [origo]-t kiadó Origo Média és Kommunikációs Szolgáltató Zrt. kizárólagos tulajdonosa a Magyar Telekom Nyrt.