A "Mária- tisztelet nemzeti örökségünk"

Kármelhegyi Boldogasszony Búcsúba készülünk. Az idei zarándokutunk különleges lesz, mert kiegészül ferences klubunk programjával. Éves programunk összeállításakor tervbe vettük, hogy a Barkán megismert Máriás Nővéreket felkérjük, beszéljenek máriás lelkiségükről, hiszen a ferences lelkiségnek is szerves része a Mária- tisztelet. A nővérek felkérésünket elfogadták, meghívták csoportunkat Somodi Kolostorukba, hogy közösen imádkozzunk a Magyarok Nagyasszonyához, Máriához. Ma ismét „fellapoztam” Füzér Julián Atya könyvét, hogy Mindszenty Bíboros Mária- tiszteletéről olvassak: “Mindszenty csodálatos tanúvallomást tett a Szent Szűz mellett és megrendítően fordította szemét és kezét az Égi Anya felé: „Monstra te esse matrem! Mutasd meg, hogy Anyánk, Nagyasszonyunk vagy immár ezer éve!” Ebben a lelki harcban tündöklőén ragyogott a Szűzanya, mint a Magyarok Nagyasszonya és a keresztények reménysége és boldognak, áldottnak hirdette a magyar nép szerte a hazában, a Szent Szűz erényeit és kiváltságait prédikálta a bíboros páratlan ékesszólással és erővel, miközben népe vezetője és a világtörténelem nagysága lett, VI. Pál pápa szerint olyan „láng, mely ragyogó fényességével bevilágította az Egyház útját”. , hitte, hogy új élet lesz a hazában, hogy a Szent Szűz a béke, a szabadság, a megértés, boldog együttélés „csillagos köpenyébe” burkolja a magyar népet. Hitte és remélte, hogy a Szent Szűz közbenjárására az ország megszabadul a gonosztól – „a Keletről ránk zúduló barbarizmustól”, ahogy ő szokta hívni a kommunizmust. Ha igaz is, hogy „soha olyan kérdés, amely merőben politikai, szóba nem került a Mária-napokon”, mint mondotta 1948. november 18-án utolsó szózatában, Mindszenty mindig állította, hogy „ez a föld nem adok-veszek-bóvli-áru, hanem a Boldogasszony birtoka”, és a Szent István-i örökség soha egy pillanatra se lehet alku tárgya. „Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt” – mondotta Boldogasszony évének megnyitásakor. Ezt hangsúlyozta, ahol részt vett a Mária-ünnepségeken. „Mi Szent István országának polgáraivá születtünk és a Boldogasszony tanítása szellemét valljuk és nem fogadunk be megszentelt hagyományok helyébe árvizi öntvényeket, omladékokat és hulladékokat” – mondotta Szombathelyen. „Mi katolikus magyarok voltunk, vagyunk és maradunk! Mária népeként és nemzeteként akarunk élni!” „Mind, mind deportált magyarok vagyunk – harsogta Esztergomban, amikor Boldogasszony évét megnyitotta. – Ha a Duna, a Garam mellől nem is vittek el minket, hát kivittek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához.” De „a Keletről ránk zúduló barbarizmus” éppen ezt nem akarta. A kommunisták nemcsak hogy nem akartak keresztény, Nyugat felé orientálódó Magyarországot, hanem annak még a nyomát is el akarták tüntetni. Sírt ástak a múltnak, hogy a sír fölött őrjöngve egy ateista, materialista, kommunista országot építsenek, mely múltja miatt siránkozik. A Boldogasszony évét megnyitó bíboros előtt ott volt a sír rémes víziója. Beszédét két sírnak az említésével kezdte. Említette a Szent Szűz sírját, melyből az Istenanya a mennyei megdicsőülésbe emelkedett és említette a nemzetnek ásott, „örvénylően fenyegető sírt”, mely elől „a nagy boldogtalanság és árvaság nemzete menekül és odasimul a Nagyboldogasszonyhoz, az édesanyához, a hatalmashoz, a nagyhoz”. Boldogasszony évével Mindszenty a Regnum Mariánumért harcolt a kommunizmus ellen. Azok előtt, akik kívülről figyelték a magyarországi eseményeket és azok előtt is, akik Mindszentyvel járták az országot és dicsérték a Szent Szüzet, hamarosan felmerült az Apokalipszis képe „az égi asszonyról és a vörös sárkányról”. „Az égen nagy jel tűnt föl: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona... Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és hét szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát és a földre szórta... A sárkány haragra lobbant az asszony ellen és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett” (Jel 12,1.3.17). Boldogasszony éve hivatalosan 1948. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén fejeződött be. Minden székesegyházban, bazilikában, templomban és kápolnában ünnepélyes szentmisét mondtak és a Te Deumot énekelték. A búcsújáró helyeken az esti órákban gyertyás körmeneteket tartottak. A szentbeszédekben az ország püspökei és papjai összegezték Boldogasszony évének kegyelmeit. A misehallgatások, szentáldozások, szentgyónások és zarándoklatok statisztikája bámulatos volt. Biztosan nem tudjuk, de feltételezzük, hogy Esztergomban a bíboros misézett és prédikált Boldogasszony évének befejezésekor. A Mindszenty Okmánytárban nincs semmi róla. Ekkor ő már ítéletre szánt ember volt. Az ország „vezetői” elhatározták, hogy letartóztatják. Támadások folytak ellene sajtóban, rádióban, előadásokon, munkahelyeken, gyűléseken, a parlamentben. Mire Boldogasszony éve befejeződött, befejeződött Mindszenty harca is és áldozat lett. Lehetséges azonban, hogy még egyszer fellángolt benne a Szent Szűzbe vetett remény és amit annyiszor oly ékesszólóan mondott a Mária-napokon, utoljára megismételte: „Őseink mindenkor a Szűzanyához folyamodtak és minden nyomorúságukból kiszabadultak. Tegyétek azt, amit az Egyház hirdetett nektek a Szűzanya nevében és élni fogtok, és élni fog eme erőnek a segítségével a szegény magyarság mindnyájunk örömére és vigasztalására.” (A Mária-kongresszus záróbeszéde 1947. október 7-én.) De ha beszélt is Esztergomban Boldogasszony évének befejezésekor, amit mondott, elhalkult 1948. november 18-án tartott utolsó szózata mellett, melyet megrendülve hallott népe és az egész világ: „Állok Istenért, Egyházért, hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágban legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.” Ebben az utolsó szózatában említi a Mária-évet, de nincs benne a Szűzanyához való nagy szeretete és a belevetett reménye. Lehetetlen nem éreznünk benne a szomorúságot, az elhagyatottságot. Mintha csalódottság lenne benne. Az Apokalipszis látomása szerint „az Égi Asszony gyermekével együtt elmenekült a pusztába” (Jel 12,6-14). Látszatra győzött a „vörös sárkány” és csatlósai, és mintha a Szent Szűz az országból a pusztába menekült volna. Mintha a sok kérés, ima, dicséret, szeretet és áldozat, melyet a bíboros és vele a magyar nép élő hittel és nagy reménnyel terjesztett eléje, mindhiába lett volna. A bíboros megkínzott fogoly lett, az országot körülvette a vasfüggöny és elöntötte „a Keletről jövő barbarizmus”. Csaknem 25 évet kell várnunk, hogy Mindszenty József égő szeretete és rendíthetetlen hite a Szűzanya iránt újra lobogjon. 1972. szeptember 12-én Máriacellben halljuk újra tőle, hogy a „Mária-tisztelet a mi nemzeti örökségünk” és újra ajkán van a tipikus szűzmáriás buzdítás: „tebenned van, Nagyasszonyunk, minden reményünk. Ajánljuk magunkat a Nagyasszony oltalmába, az otthoniakat és az ittenieket az öt világrészben. Kötelezzük el magunkat az ő szolgálatára... és Jézushoz jussunk el Mária, Édesanyánk által.” Az emigrációban, bárhol jelent meg, magyarjai és idegenek között egyformán, Mindszenty nem szűnt meg a Szűzanyát dicsérni és mindenkit tiszteletére buzdítani. Mintha a Szent Szűz esdekelte volna ki neki a kegyelmet, hogy öregsége, testi gyengesége, betegsége ellenére is fiatalos buzgósággal és lelkesedéssel vigye hallgatóit a Szűzanyához. „Mi hozzá folyamodunk és vele, az ő segítségével akarunk állani helyünkön úgyis, mint egyének, úgyis, mint családok, úgyis, mint nemzet és társadalmi osztály, mert az a mi kötelességünk... Azért jöttem hozzátok, hogy kérjelek benneteket, térjetek vissza Istenhez, térjünk Szűzanyánkhoz, mindnyájunk Édesanyjához.” (Perth Amboy, N.J., 1974. május 13-án) „Mi Szent István országának polgáraivá születtünk és a Boldogasszony tanítása szellemét valljuk és nem fogadunk be megszentelt hagyományok helyébe árvizi öntvényeket, omladékokat és hulladékokat” – mondotta Szombathelyen. „Mi katolikus magyarok voltunk, vagyunk és maradunk! Mária népeként és nemzeteként akarunk élni!” „Mind, mind deportált magyarok vagyunk – harsogta Esztergomban, amikor Boldogasszony évét megnyitotta. – Ha a Duna, a Garam mellől nem is vittek el minket, hát kivittek magunkból, ezeréves múltunkból. Vissza! Vissza! Nem a természethez, hanem a történelmi materializmus lobogója alatt száműzött, deportált természetfelettiséghez, annak Isten után következő tündöklő ormához, Máriához.” De „a Keletről ránk zúduló barbarizmus” éppen ezt nem akarta. A kommunisták nemcsak hogy nem akartak keresztény, Nyugat felé orientálódó Magyarországot, hanem annak még a nyomát is el akarták tüntetni. Sírt ástak a múltnak, hogy a sír fölött őrjöngve egy ateista, materialista, kommunista országot építsenek, mely múltja miatt siránkozik.”