"Öltsük magunkra Krisztust!"

Az elmúlt napokban, tőlem szokatlanul, sokat foglalkoztam a Világ ellen törő sötét hatalmakkal. Egy döbbenetes dokumentumfilmet találtam: Alex Jones: A Világ leigázásának forgatókönyve címmel. Általában figyelmen kívül hagyom a hatásvadász összeesküvés elméleteket. Most elővettem Füzér Júlián Atya írását Mindszenty Bíboros, a szent című könyvében találtam egy fejezetet a Sátánról. Közreadom, ismerkedjetek meg vele! “Annak ellenére, hogy Mindszenty a legnagyobb reménnyel nézett Boldogasszony-éve kegyelmeinek elébe, és amikor a szentévet megnyitotta, nyilvánosan kérte a Szent Szüzet, hogy „mire az év lehanyatlik”, emelje ki szomorú helyzetéből a nemzetet, kezdettől fogva el volt készülve a legrosszabbra és ezt hamarosan népe tudomására hozta. Egy hónappal az esztergomi megnyitó ünnepségek után, amikor szerte az országban már tömegesen mentek a hívek a búcsújáró helyekre, Mindszenty maga vezette a főváros férfiait Máriaremetére. 1947. szeptember 14-e volt. Velük együtt gyalogolt 15 kilométert a Szentszűz kegyhelyére, ahol szentmisét és szentbeszédet mondott. A beszédet csak töredékében ismerjük, de amit ismerünk belőle, az nem a Szentszűzről szól, hanem Sátánról. A beszéd fontosságát bizonyítja, hogy a bíboros idézi, amikor Boldogasszony-évéről beszél emlékirataiban. A beszédből világos, kezdettől fogva tudatában volt, hogy nem annyira emberekkel, mint a Sátán hatalmával áll szemben. Tudta, és Szent Pállal vallotta, hogy akik Krisztushoz tartoznak, azok ellen „egy sötét világnak kormányzói és égi magasságok gonosz szellemei harcolnak”. A gonosz szellemek „legerősebbje és legnagyobbja Sátán”, mondta a bíboros. Sátán léte és hatalma nem képzelet. „Sátán nem mumusa a világtörténelemnek és az emberi nemnek, hanem élő valóság.” A Szentírás szerint ő a gonosz, a hazug, a csaló, a csábító, az emberek tönkretevője. Sátán hatalma és harca tart a világ végéig, míg Krisztus újra el nem jön a világra. „S addig –mondotta Mindszenty a zarándokoknak –, a világtörténelem vagy egyes népek története is, időről időre gyöngébb vagy erősebb siralom völgye, könnyek világa lehet.” Sátánnak emberi csatlósai is vannak, és ezek vezérükkel együtt kiáltják, hogy „senkinek nem szolgálnak, de mindenek felett uralkodnak”. Sátánnak és csatlósainak az a célja, „hogy Istentől emancipálják, felszabadítsák az embert”. Mint Sátán maga, emberi csatlósai is hatalomtól megrészegültek, kegyetlenek, hazugok, csalók, gőgösek, istentelenek. Emlékezve a Szentírás szavára: „Átkozott, aki emberben bízik!”, a bíboros ezektől az emberektől féltette a hazát és a hazában azokat, akik vele együtt a Szentszűzhöz menekültek. Biztosra vesszük, hogy a bíboros, miután Sátán hatalmát elmondta, idézte az Ősevangéliumot és a zarándok férfiaknak beszélt a „Sátán-tipró Szűzről”, a „kígyót legyőző Istenanyáról”, a Szeplőtelen Fogantatásról, aki Szent Fiával vívja ki a győzelmet Sátán fölött. „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja fejedet, te meg a sarka után leselkedel.” A bíborosnak nem kellett a beszédét alkalmaznia. A zarándokok mind látták és valamennyien tapasztalták az igazságtalanságot, a nyomort, a terrort, az istentelenséget, a félelmet és bizonytalanságot, amely mint egy piszkos áradat öntötte el az országot. Ilyen gonoszság, ekkora őrület csak felsőbb, a természet fölött álló hatalom műve lehetett. Sírva és könnyezve, a budapesti férfiak azt is megértették, hogy Boldogasszony-éve ellenére is a magyar haza, Mária országa „siralom völgye és könnyek világa” maradhat egy időre – talán évtizedekre –, de nem örökre, mert minden gonoszságnak egykor vége van. 1972. június 29-én Rómában, a Szent Péter bazilikában VI. Pál pápa beszélt Sátánról úgy, mint Mindszenty 1947-ben Máriaremetén. A finomlelkű, jószándékú pápát aggodalommal töltötte el az Egyház helyzete. Mennyi szépet és jót, milyen lendületet és lelkesedést, milyen megújhodást várt a Vatikán a Zsinattól! Azt hitte, a katolikusok szerte a nagy világban örömükben énekelnek és az egész emberiséget sodorják, viszik magukkal a szent, erényes, boldog, igazi keresztény élet felé. A megújult Egyháztól megújul a föld színe és minden ember hozzá siet! De nem így történt. Az Egyházat vezetőiben és tagjaiban elfogta a kétely, a bizonytalanság, az elégedetlenség. A problémák tömege merült föl; öröm helyett szomorúság, erény helyett lehullás mindenfelé! Mintha megerősödés és megújulás helyett düledezne az Egyház! De miért van ez így? Kinek a műve ez? „Sátáné!” – kiáltotta a szomorú pápa. „Ez a sötét és romlott szellemi teremtmény valóban létezik. Ravasz megrontója vallási és erkölcsi életünknek. Gonosz csábító, amely tudja, hogyan férkőzzön hozzánk, érzékeink, fantáziánk, vágyaink, ábrándozásaink és gyarlóságainkon keresztül, hogy tévedésbe vigyen és az Istennel szembe állítson bennünket!” A pápa szinte könyörgött püspököknek, papoknak, híveknek, hogy Sátánt, létét, romboló munkáját vegyék komolyan, nehogy, mint Szent Péter mondja, „ordító oroszlán módjára” felfaljon bennünket! Pál pápa sürgetésére, 1975 júniusában a Hittani Kongregáció a püspököknek instrukciót küldött Sátánról és cselekvéseiről. Sátán léte és romboló munkája nem centrális, de dogmatikus tanítása és állandó, egyetemes hite az Egyháznak amely az Úr Jézus szavain alapszik. Ezt a hitet tükrözi a liturgia és a hívők élete. Sátán gonosz hatalmának az egész világ ki van téve és ezért hívja Krisztus „a világ fejedelmének”. A vatikáni zsinat 17 esetben beszél Sátánról. „Az Egyház a modern világban” című dokumentumában, amely a zsinat legderűsebb és legoptimistább dokumentuma, ötször van Sátán említve és a neve „őskígyó”, „a gonosz”, „a sötétség fejedelme”, „a világ ura”. A Hittani Kongregáció oktatása „írott malaszt” maradt. A tanítás nem jutott el a hívőkig. Se a püspökök, se a papok nem prédikáltak Sátánról, létéről, hatalmáról. Nagy kivétel volt Suenens bíboros, Belgium érseke és Ratzinger bíboros, müncheni érsek. A „Ratzinger-Report”-ban a német bíboros újból beszél Sátánról: „Sátán rejtélyes, de valóságos, személyes és nem szimbolikus létező, megátkozott szellemi teremtmény, szabad erő, amely elsősorban az Isten ellen irányul.” Sátán létezése nélkül a történelmet nem tudjuk kielégítően magyarázni. A történetemben újból felmerülő elképesztő szörnyűségek az emberi gonoszságnál sokkal nagyobbakat tételeznek föl. Sátán állandóan fenyeget és olykor le is igáz bennünket. Átkos hatalmától egyedül Krisztus szabadít meg, mert „Ő az erősebb, aki meg tudja kötözni az erőset”, mint az evangélium mondja. Szent Pál szerint Krisztus keresztjével győzi le Sátánt, és nyilvánosan pellengérre állítja. Ratzinger kardinális kritizálja azokat a teológusokat, akik szerint Krisztus és az apostolok egyszerűen „a régi, megszokott zsidó gondolkozást követték”, amikor Sátánról beszéltek. Ezek a teológusok Sátán létét egyszerűen „népmesének, elavult mondának” tartják, amelyet nem lehet összeegyeztetni a modern világszemlélettel. Szerintük Sátán a bűnnek, elsősorban a büszkeségnek és a tisztátalanság bűnének a megszemélyesítője. A bűn pedig bennünk van: mi mondunk ellent az Istennek, mi vagyunk büszkék, mi tesszük önmagunkat tisztátalanná. Nyilvánvalóan ezek a teológusok nem a Szentíráshoz, hanem a világhoz alkalmazkodnak. „Metodológiájukkal – mondja Ratzinger bíboros – sok-sok mindent elvethetnénk hitünkből, mondván –, ez nem fér össze a modern világszemlélettel, ez érthetetlen a modern embernek.” Tudtommal Mindszenty bíboros csak egyszer, Máriaremetén beszélt Sátánról. Nem lett volna jó, ha Boldogasszony-évében ez gyakori témája lett volna. Bölcs, okos lelkipásztor volt ő, aki tudta, hogy „a túl sok veszélyes”! Sátán állandó emlegetése pesszimizmust idézhetett volna elő, és nem a reményt és a türelmet erősítette volna meg. Ratzinger bíborosnak is ez a véleménye. „Hiba lenne – mondja –, ha a püspökök és papok Sátánról soha nem prédikálnának, de nem lenne jó, ha állandó témájuk lenne.” Sátánnak és csatlósainak hatalma, akármilyen nagy, szörnyű és hosszan tartó, egyszer megszégyenül, meghátrál és megsemmisül. Mint Krisztus mondja, „ennek a világnak a fejedelme kivettetik”. De azt is mondja Krisztus, míg a történelem folyik, a kiűzött Sátán mindent megpróbál, hogy visszatérjen és ha sikerül neki, még dühösebben, még erőszakosabban bizonyítja, hogy ő az úr. Valahányszor visszatér, a helyzetünk rosszabbodik. De Sátán félelmetes valósága nem béníthat meg bennünket és a tudat, hogy Sátánt valójában csak Krisztus győzi le, nem tehet bennünket passzívvá és tétlenné. Passzív módon talán még külsőleg se viselkedhetünk, belsőleg, szívben és lélekben pedig soha és egyáltalán nem. Szent Pál buzdít, hogy „ennek a sötét világnak kormányzói és égi magasságoknak gonosz szellemei” ellen öltsük föl az „Isten teljes fegyverzetét”, hogy nehéz időkben ellenállhassunk és megtarthassuk „állásainkat”. Mi az „Isten teljes fegyverzete”? Krisztus! Az apostol mondja, hogy „öltsük magunkra Krisztust”. Legyünk egy vele gondolatban és cselekedetben. Amit Krisztustól tanultunk, azt vegyük Vele, Általa és Benne. A Szűzanya oltalma ebben az esetben az, hogy Krisztushoz vezet és Vele egyesít bennünket, és sürget, hogy tegyük azt, amit Krisztus mond. Mikor Krisztus egy fiúból kiűzte a gonosz lelket, azt mondta csodálkozó tanítványainak: „Ezt a fajtát nem lehet mással kiűzni, csak imával és böjttel.” Ima és böjt az eszközünk. Ezzel a kettővel mondunk neki ellent és ezzel küzdünk ellene. Egyénenként, Krisztussal egyesülve, szívünk mélyén, otthonunk csendjében, családunk körében alázatosan, de erős hittel imádkozunk, hogy az Isten parancsoljon neki. Közösségileg a szentmise az imánk. Templomainkban, az oltár körül állva, egy szívvel, egy lélekkel kiáltjuk a Miatyánk végén: „Szabadíts meg a gonosztól!” Aztán öntudatosan csüngünk a papon, amint kiterjesztett kézzel, szemét az oltáron Krisztus testére és vérére szegezve imádkozza: „Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól. Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból minden bűntől és aggodalomtól megszabaduljunk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét.” Böjttel pedig visszautasítjuk Sátán kísértését, hogy erkölcstelen, istentelen életet éljünk, a vallást megvessük, másokon hatalmaskodjunk, velük kegyetlenkedjünk és ügyeinkben ravaszkodjunk. Imádkoznunk és böjtölnünk kell, mert csak így tudunk megszabadulni attól a „fajtától”, amely „állásainkat” – Egyházunkat, hazánkat, keresztény magyarságunkat, és mint Mindszenty bíboros szokta mondani, „történelmi magyar életünket” immár négy évtizede ostromolja és rombolja.”

Szabadon szárnyaló gondolat

Debrecenben a ferences atyák elhurcolásáról hagyományosan októberben, Szent Ferenc Ünnepén emlékezünk meg. Júniust írunk, ide kívánkozik egy gondolat a magyarországi ferencesek keresztútjáról: „Az újhatvani ferences rendházból az ávósok 1950. június 19-én elhurcolták Kriszten Rafael, Tarcza Aurél, Veres Géza és Zsiga Kerubin ferences atyákat és a védelmükre kelő hatvani családok tagjait, közel háromszáz főt. A gyalázatos esemény hatvanadik évfordulóján Hatvan város önkormányzata elhatározta, hogy az egykori ferences templom előtti teret Szent Ferencről nevezi el. A szentmisével egybekötött térnévadó ünnepséget augusztus 20-án 11 órakor tartják, Érsek Zsolt hatvani polgármester és Magyar Gergely ferences tartományfőnök jelenlétében. Hatvan városában, de kiváltképpen az újhatvani városrészben nagyon él még a ferences atyák emléke. A ma élő fiatalok szüleiktől, nagyszüleiktől hallották, hogy a ferences atyák mennyi jót tettek az ott élő emberekkel. Amikor hatvan éve a város lakossága megtudta, hogy az ávósok megszállták a kolostort, eszükbe jutott 1946 tavasza, mikor három ferencest hurcoltak el a rendházból. A barátokat rajongásig szerető helybeli, főleg vasutas családok közt futótűzként terjedt a hír: „Újból elviszik az atyákat!" Egyre nagyobb tömeg vette körül a kolostort és a katonák távozását követelték. Ekkor azok Pestről erősítést kértek, közben pedig gumibottal összeverték a szerzeteseket. Az akciót Péter Gábor személyesen irányította. A kolostor köré gyűlt emberek közül háromszázat Recskre és más internálótáborokba hurcoltak. A négy ferences atyát, köztük Kriszten Raffael házfőnököt, valamint két civilt az Andrássy út 60-ba vitték. A házfőnököt életfogytiglan tartó börtönre, a többieket 5–10 év közötti börtönre ítélték. Raffael atya a rettenetes bánásmód következtében 53 éves korában, 1952-ben vértanúként hunyt el. Boldoggáavatási ügye már folyamatban van. Hatvan város képviselőtestülete júniusi ülésén határozatot hozott mely szerint az újhatvani Szent István-templom előtti, most parkosított terület vegye fel Szent Ferenc nevét. Ezzel is emléket kívánnak állítani a vértanú atyáknak, a civil áldozatoknak és a ferences rend hatvani működésének.” Budapest, 2010. augusztus 18. Szerdahelyi Csongor, Ferences Sajtóközpont Ma erről elmélkedem. Magam 1956- ban születtem. A „vörös tudatlanság korszakában” nevelkedtem. Fogalmam sem lehetett hitről, keresztény erkölcsről. Nem tudhattam azokról a gyalázatos bűntettekről, amit a „ dolgozó nép nevében” követtek el. Most, amikor ferences fogadalomtételre készülök, bezárni készülök magam mögött egy ajtót, és kinyitni, egy új világba vezetőt. Az elmúlt időszak olvasmányélménye volt Füzér Julián OFM: Mindszenty, a szent című könyve. Így ír róla P. Krupa Sándor, aki rendtársaival segítették a szerzőt: “Füzér Julián „Szentnek kiáltjuk!” című könyve után joggal hihettük, hogy mártír bíborosunkról már mindent tudunk. De nem így van! Megbizonyosodunk erről „Mindszenty bíboros, a szent” című könyvében. Sőt, mintha csak ez által kezdenénk igazán megismerni ragyogó egységben, a teljes valóságban és nem álmodott vízió fényességében. Az előbbi könyv lényegét sokan írták. A „Mindszenty bíboros, a szent” teljesen, minden karcolatában a szerző aranya és drágaköve. A „Szentnek kiáltjuk”-ban – terjedelme miatt – ő nem mondhatott el mindent. Pedig másokétól fényben, részletben, meglátásban és beállításban teljesen más, új vízióban állt előtte hazánk legnagyobb emberének s egyházunk jelenkori szentjének tündöklő, káprázatosan sokoldalú egyénisége. Látomását egészében e könyvben közli, így most előttünk szinte új Mindszenty bíboros tündököl. E 448 oldalas, szépen kiállított, képekkel ékesített és értelmezett könyv megírására Füzér atyát Mindszenty bíborossal szemben érzett hálája és szeretete késztette. Célja az volt, hogy növelje iránta az emberek szeretetét és oltárra segítse őt. Azt, „akit az Ég a magyaroknak adott nagy ajándékként”. A „Mindszenty bíboros, a szent” tartalmazza mindazt, amit Mindszentyről tudhatunk és tudnunk kell. A szerzőnek élményei mellett kisujjában van ennek az életnek tengernyi irodalma. A szerző Mindszenty-specialista. Könyve Mindszenty lexikon. Ám az egész mégsem egy ember csörgő csontváza, hanem Füzér atya víziója által egy eleven szenté, magyar szenté, élő emberé: idegszálaival, ereivel, szívével, lelkével. Füzér atya tudása szédületes, az egyházatyák ismerete lenyűgöző. Idézeteinek mennyisége nagyszerű. Bűvésze anyagának. Minden állítása, írói ecsetének vonása kinyilatkoztatás, így csak Füzér atya lát. Lényeglátása, lélek-, ember-boncolgatása nem mindennapi: lélekbúvár, léleklátó és idéző. Látomását meghökkentően új képekben, a világ legnagyobb embereivel összehasonlítva szemlélteti ferences módszerrel. Úgy tud tollával festeni, mintha első lenne, aki Mindszentyről mesterművet készít. E siker nyitja: hősének természetfeletti és izzó szeretete. Noha a könyv fejezeteinek témái, születéseiknek különböző időpontjai elkerülhetetlenné teszik a jelzők, hasonlatok, idézetek, állítások ismétlődését, mégis mindig úgy hatnak, mintha itt olvastuk volna először és csakis itt lenne a helyük. Ezért lehetséges, hogy a könyv által Mindszenty bíborost jobban megismerjük, újra csodáljuk és forróbban szeretjük, őt, akit szerzőnk már régen szíve oltárán szentként tisztel. A könyv öt fő részre tagolódik és számos fejezetre oszlik. Talán legizgalmasabbak és eredetiek az összehasonlításai. A megadott nagy mércék mellett látjuk szentünk nagyságát, eredetiségét, szentségét, emberségét. Mintha egy, az első századokból való mártír püspök életét olvasnánk a száraz szivacs szomjúságával. Nem maradhat el könnyünk és csodálkozásunk. Emmauszi tanítványokként repes közben a szívünk, mivel Füzér atya „megfejtette nekünk az írásokat”! Sajnáljuk, hogy a könyv végére értünk. Csak az vigasztal bennünket, hogy újra kezdhetjük e szent csodás életlapjainak olvasását.” P. Krupa Sándor OFM Természetesen, a mű olvasása számomra csak elkezdődött. De újra és újra előveszem, mert ferences elődeim ezeken a lapokon üzentek utódaiknak, hogy meg ne ismétlődjenek a múlt bűnei!

"A boldogok ingét viselem"

Kiss Szaléz Baráti Körének életre hívásának egyik mozgatója Krupa Sándor Kolumbán Atya volt, aki P. Kiss Szaléz segítőjeként érkezett Debrecenbe 1942- ben. Az egykori debreceni ferences ifjúság lelkében máig él szellemisége. Tóth László Atyával, júniusi klubnapunk szervezésekor ezért határoztuk el, hogy felelevenítjük Kolumbán Atya nagycserei kirándulásait, és a Zsuzsi vonattal Kolumbán Emléktúrát indítunk Hármashegyaljára. Június másodika, vasárnap éppen pedagógus napra esett. Napközben csepergős idő riasztott bennünket, de délutánra csodás napsütés köszöntött ránk. A Zsuzsi Erdei Kisvasúttal „átrobogtunk” a Debrecent övező csereerdőn. Hármashegyalján átsétáltunk az erdőn, majd körbeültünk egy asztalt, Laci Atya mesélt Kolumbán Atya életéről, szellemiségéről. Vojt Csaba Testvérem személyes családi emlékeit elevenítette fel, hiszen éveken át aktív levelezésben voltak, az Amerikában élő Kolumbán Atyával. Az elhangzottakból képet kaptunk a ferences életszemléletből. Különösen érdekesek voltak számomra, Merengek Isten tenyerén címmel írt gondolatai Bakti kutyájáról, vagy éppen, egy teknőcről. Gondolatban visszaidézem, hogyan nyilatkozott Kolumbán Atya egy amerikai újságírónak, amikor szóvá tette, hogy lehet az, hogy szerzetes pap létére egyszerű munkás ruhát visel? 94 évesen, halála előtt, napi kilenc órát dolgozott Dewitt Mária kegyhelyének hatalmas parkjában. Mária imádkozó szíve, dolgos keze akarok lenni: „A boldogok ingét viselem”. Ezt a szemléletet kellene sokunknak átvenni, ha 94 évesen boldog elégedettséggel akarunk élni, mint P. Kolumbán. Kiss Szaléz Baráti Köre elhatározta, hogy minden év június havában megszervezi P. Kolumbán Emléktúráját.

P. Kolumbán: A megölhetetlen

Merengek Isten tenyerén Van-e, aki a természetes szivacsot nem ism ismeri? Az iskolai táblatörlőt, az autóm osót, a mosogató- és törlőrongy helyettesítőjét? Mégis vajmi kevesen tudják, hogy a szivacs Isten egyik csodálandó alkotása. Nézzükmeg, mielőtt a szemétbe dobnánk használata után! Hányan tudják például róla azt, hogy káprázatos színeivel és ezer formájával vetekszik a legpompásabb virágainkkal? Hányan tudják, hogy a szivacs egyben állat és növény: "növényállat"? Növényállat, melynek nincs szája, izma, lába, szeme, idege, gyomra, szíve, szerve, stb., mégis táplálkozik csaknem állat módon, szaporodik, még helyet is változtat, azaz éli a "legprimitívebb" növényállat életét: ötezer fajtájában a sós és édes vizekben akár 25 ezer méter mélyen és 550 millió év óta úgy, hogy teremtésétől csaknem semmit sem változott. Ám kérde m, hogyan nevezheti a tudomány életét a legprimitívebbnek, ha sok százmillió év borzalmait át tudta élni, fajtáit meg tudta őrizni, amikor nála ezerszerte fe jlettebbek kivesztek? Nem bírák a harcot, a küzdelmet?! Nem az a legcsodálatosabb ebben, hogy szemünkben a legprimitívebbek semmivel sem tökéletlenebbek az élet szemszögéből nézve? Ha ugyan nem tökéletesebbek! Nincs tökéletlen teremtmény! Tökéletes művész tökéletlent nem alkothat! Élhet az ember több s záz évet? Nem! Ugyanakkor a szivacsokról tudjuk, hogy igen! Hát lehetséges lenne, hogy a tökéletesebb a tökéletlenebb? Mivel legtöbben nem tudunk róla semmit, előttünk a legközönségesebb valami a világon. De nem a tudósokéban. Egyre jobban felé fordulnak. Nemcsak azért, hogy segítségével sok mindent ellessünk az élet titkaiból, hanem hogy általa olyan anyagokhoz juthassunk, amelyeket javunkra használhatunk ezer módon, például a rák elleni küzdelemben. Mert mint Szent Pál mondja: Isten mindent a ti javatokra alkotott. Víztartó, vízszívó képessége miatt lett mindenki előtt ismeretes. Ezt pedig a benne levő lyukaknak - csupa csatornahálózat -, különös rendszerű és anyagú sejtjeinek köszönheti. Minden sejtje közepén egy ostoros korbács van, mellyel valósággal a lyukaiba és csatornáiba be- és kihajtja a vizet. Mégpedig bámulatos mennyiségben. Egy tíz centiméter hosszú és két centi széles szivacson 120 liter víz pumpálódik keresztül naponként . Méret és erőviszonyban az eredményt tekintve melyik pumpánk vehetné fel vele a versenyt? S ezt a vízmennyiséget nemcsak áthajtja a csatornáin, de szükséglete szerint át is szűri! E tekinte t ben tökéletes szűrő, ha nem csodás! A víz tele van számára szükséges és szükségtelen anyaggal, táplálékkal. A használhatatlant kihajtja, a szükségeseket megtartja. Ezeket az emésztő sejtek befogadják és életükhöz felhasználják. Szaporodhatnak úgy, mint a növény: letört szivacsdarabkával vagy "rüggyel" . De szaporodhat állatként: petével, s ezt megtermékenyítő maggal, spermával. A szivacs az érett spermát kibocsátja magából. A víz beleviszi a másik szivacsba, annak csatornájába. S egy újabb csoda: ez a mag nem szűrődik ki! Nem emésztődik meg! Pedig jó táplálék lenne. A befogadó sejtek a magot a megtermékenyítésre váró petéhez irányítják. Nem joggal kérde zzük: hogyan tudják a sok besodródott anyag közül kiválasztani? S honnét tudják, hogy erre a petének szüksége van? Honnét tudják, hogy közöttük pete is van, melynek megterméke nyítésétől függ fajuk és létük? Örülnek, ha sikerül ilyent kiszűrniök és búsulnak, ha "vől egény" nem jelentkezik? De a csodasornak nincs vége. Amikor a megtermékenyített pete "lárvává" fejlődött, a szivacstest kiereszti a vízbe, hogy valahol messzebb tőle saját életét megkezdhesse... Mintha Isten kedvét találná a trükkös megoldásokban. Önmagát mulattatja vele, vagy bennünket akar mindenhatóságával elkápráztatni? Nála valóban minden lehetséges! A lehetetlen talán jobban, mint a lehetséges! Ha a levált szivacságat vagy a világgá eresztett lárvát a kiszáradás vagy élelemhiány fenyegeti létébe n, egyszerűen betokosodik. Múmiává válik. Elteszi magát jobb időre. Alszik, mint télen sok állat és növény, míg a "tavasz" rájuk nem kopogtat: ébredjetek! A fajt minden módon biztosítani kell. Ezért a darabokra szakított szivacs regenerálja magát. Elveszet t része kinő. mint a leszakított gyíkláb. Sőt, ha selyemszitán átnyomjuk, az átpr é selt anyag újrarendeződik, új életet kezd. Szinte:megölhetetlen. Halhatatlan! Miért nem lehet így a tökéletesebb embernél is? Leginkább korallzátonyokon élnek. Kemény anyag, talajtalan: szikla. De a szivacsnak elég egy kis repedés, egy kis hasadék, hogy megkapaszkodhasson és életet kezd hessen. Változatos formája "bölcsőben" való elhelyezkedését megkönnyíti. Vannak fajai, melyek önmaguk teremtik elő a szükséges talajt. Szinte minden lehetőségre felkészültek. Lehetetlent nem ismernek. Tudnak bővelkedni, de tudnak szűköldökni is. Holott lábuk nincs, mégis vannak helyváltoztató szivacsok. Persze olyan trükkel, leleményességgel, melyet mi alig találnánk ki. De ők, az élet "legpri mitívebbjei" kitalálják és nevetnek a mi bölcs oktalanságunkon. Zseniális ötletekben Valakinél nincs hiány! Nos, a szivacs oly csigaházra telepszik, melyben már nem csiga él, hanem házbérlő rákocska. A szivacs anyagával teljesen befedi a csigaházat a lakójával együtt. A ráknak van lába. M o zog. Ez kell a szivacsnak, hogy így új "legelőre", táplálékban még dús, új vizekre kerülhe ssen. Érdekes a dologban még az, hogy a rák nem haragszik a hátára telepedett szivacsra. Nem próbálja lerázni magáról ezt a "háznyi" terhet. Miért nem? Mert nem ingy en fuvaroz. A manzárdban nem ingyen lakik a jövevény. Általában kevés állat szereti enni a szivacsot. Elkerülik szúrós tőkristályai, nyálkás külseje és mérget tartalmazó anyaga miatt. Annál több ellensége van a ráknak. Ám a szivacs védelmében nyugodtan él het. Kéz kezet mos. A szeretet szeretetet szül. Ha adok, kapok! Használhatóságával a műszivacs mai napig sem versenyezhet. Új szempontból való értékei most kezdenek ismertekké válni. Modern laboratóriumaink egyik leginkább vizsgáltja. Nemcsak azért - mint mondottuk -, hogy sok titkát ellessék, hanem mert oly kémiai vegyületeket, mérget, stb. találnak benne, amelyek gyógyászatunkban sokat ígérnek. Ezt helyesen állítja a szivacsról Shirley A. Pomponi: Sokat tanulhatunk ezektől a primitív állatoktól!" Mit tanulhatunk? Mi, emberek, akik modern kémiai gyárakkal, elektromos mikroszkópokkal rendelkezünk? Mi, világhódítók? A "legprimitívebb" növényállatoktól? Igen! Mi! De nem a legprimitívebb teremtményektől, hanem Alkotójuktól, a Teremtőtől, aki a legprimitívebb alkotásában is imádatra méltón csodálatosan tökéletes. Minden teremtmény Isten nyitott tenyere. Tele évmilliók vonásaival. Én ezen a tenyéren ülök. Tenyérolvasó vagyok. Kutatom, nézem, csodálom ezeket a vonásokat. És elmerengek azokon, amiket rajta találok... Forrás: Új Hevesi Napló