"Öltsük magunkra Krisztust!"

Az elmúlt napokban, tőlem szokatlanul, sokat foglalkoztam a Világ ellen törő sötét hatalmakkal. Egy döbbenetes dokumentumfilmet találtam: Alex Jones: A Világ leigázásának forgatókönyve címmel. Általában figyelmen kívül hagyom a hatásvadász összeesküvés elméleteket. Most elővettem Füzér Júlián Atya írását Mindszenty Bíboros, a szent című könyvében találtam egy fejezetet a Sátánról. Közreadom, ismerkedjetek meg vele! “Annak ellenére, hogy Mindszenty a legnagyobb reménnyel nézett Boldogasszony-éve kegyelmeinek elébe, és amikor a szentévet megnyitotta, nyilvánosan kérte a Szent Szüzet, hogy „mire az év lehanyatlik”, emelje ki szomorú helyzetéből a nemzetet, kezdettől fogva el volt készülve a legrosszabbra és ezt hamarosan népe tudomására hozta. Egy hónappal az esztergomi megnyitó ünnepségek után, amikor szerte az országban már tömegesen mentek a hívek a búcsújáró helyekre, Mindszenty maga vezette a főváros férfiait Máriaremetére. 1947. szeptember 14-e volt. Velük együtt gyalogolt 15 kilométert a Szentszűz kegyhelyére, ahol szentmisét és szentbeszédet mondott. A beszédet csak töredékében ismerjük, de amit ismerünk belőle, az nem a Szentszűzről szól, hanem Sátánról. A beszéd fontosságát bizonyítja, hogy a bíboros idézi, amikor Boldogasszony-évéről beszél emlékirataiban. A beszédből világos, kezdettől fogva tudatában volt, hogy nem annyira emberekkel, mint a Sátán hatalmával áll szemben. Tudta, és Szent Pállal vallotta, hogy akik Krisztushoz tartoznak, azok ellen „egy sötét világnak kormányzói és égi magasságok gonosz szellemei harcolnak”. A gonosz szellemek „legerősebbje és legnagyobbja Sátán”, mondta a bíboros. Sátán léte és hatalma nem képzelet. „Sátán nem mumusa a világtörténelemnek és az emberi nemnek, hanem élő valóság.” A Szentírás szerint ő a gonosz, a hazug, a csaló, a csábító, az emberek tönkretevője. Sátán hatalma és harca tart a világ végéig, míg Krisztus újra el nem jön a világra. „S addig –mondotta Mindszenty a zarándokoknak –, a világtörténelem vagy egyes népek története is, időről időre gyöngébb vagy erősebb siralom völgye, könnyek világa lehet.” Sátánnak emberi csatlósai is vannak, és ezek vezérükkel együtt kiáltják, hogy „senkinek nem szolgálnak, de mindenek felett uralkodnak”. Sátánnak és csatlósainak az a célja, „hogy Istentől emancipálják, felszabadítsák az embert”. Mint Sátán maga, emberi csatlósai is hatalomtól megrészegültek, kegyetlenek, hazugok, csalók, gőgösek, istentelenek. Emlékezve a Szentírás szavára: „Átkozott, aki emberben bízik!”, a bíboros ezektől az emberektől féltette a hazát és a hazában azokat, akik vele együtt a Szentszűzhöz menekültek. Biztosra vesszük, hogy a bíboros, miután Sátán hatalmát elmondta, idézte az Ősevangéliumot és a zarándok férfiaknak beszélt a „Sátán-tipró Szűzről”, a „kígyót legyőző Istenanyáról”, a Szeplőtelen Fogantatásról, aki Szent Fiával vívja ki a győzelmet Sátán fölött. „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja fejedet, te meg a sarka után leselkedel.” A bíborosnak nem kellett a beszédét alkalmaznia. A zarándokok mind látták és valamennyien tapasztalták az igazságtalanságot, a nyomort, a terrort, az istentelenséget, a félelmet és bizonytalanságot, amely mint egy piszkos áradat öntötte el az országot. Ilyen gonoszság, ekkora őrület csak felsőbb, a természet fölött álló hatalom műve lehetett. Sírva és könnyezve, a budapesti férfiak azt is megértették, hogy Boldogasszony-éve ellenére is a magyar haza, Mária országa „siralom völgye és könnyek világa” maradhat egy időre – talán évtizedekre –, de nem örökre, mert minden gonoszságnak egykor vége van. 1972. június 29-én Rómában, a Szent Péter bazilikában VI. Pál pápa beszélt Sátánról úgy, mint Mindszenty 1947-ben Máriaremetén. A finomlelkű, jószándékú pápát aggodalommal töltötte el az Egyház helyzete. Mennyi szépet és jót, milyen lendületet és lelkesedést, milyen megújhodást várt a Vatikán a Zsinattól! Azt hitte, a katolikusok szerte a nagy világban örömükben énekelnek és az egész emberiséget sodorják, viszik magukkal a szent, erényes, boldog, igazi keresztény élet felé. A megújult Egyháztól megújul a föld színe és minden ember hozzá siet! De nem így történt. Az Egyházat vezetőiben és tagjaiban elfogta a kétely, a bizonytalanság, az elégedetlenség. A problémák tömege merült föl; öröm helyett szomorúság, erény helyett lehullás mindenfelé! Mintha megerősödés és megújulás helyett düledezne az Egyház! De miért van ez így? Kinek a műve ez? „Sátáné!” – kiáltotta a szomorú pápa. „Ez a sötét és romlott szellemi teremtmény valóban létezik. Ravasz megrontója vallási és erkölcsi életünknek. Gonosz csábító, amely tudja, hogyan férkőzzön hozzánk, érzékeink, fantáziánk, vágyaink, ábrándozásaink és gyarlóságainkon keresztül, hogy tévedésbe vigyen és az Istennel szembe állítson bennünket!” A pápa szinte könyörgött püspököknek, papoknak, híveknek, hogy Sátánt, létét, romboló munkáját vegyék komolyan, nehogy, mint Szent Péter mondja, „ordító oroszlán módjára” felfaljon bennünket! Pál pápa sürgetésére, 1975 júniusában a Hittani Kongregáció a püspököknek instrukciót küldött Sátánról és cselekvéseiről. Sátán léte és romboló munkája nem centrális, de dogmatikus tanítása és állandó, egyetemes hite az Egyháznak amely az Úr Jézus szavain alapszik. Ezt a hitet tükrözi a liturgia és a hívők élete. Sátán gonosz hatalmának az egész világ ki van téve és ezért hívja Krisztus „a világ fejedelmének”. A vatikáni zsinat 17 esetben beszél Sátánról. „Az Egyház a modern világban” című dokumentumában, amely a zsinat legderűsebb és legoptimistább dokumentuma, ötször van Sátán említve és a neve „őskígyó”, „a gonosz”, „a sötétség fejedelme”, „a világ ura”. A Hittani Kongregáció oktatása „írott malaszt” maradt. A tanítás nem jutott el a hívőkig. Se a püspökök, se a papok nem prédikáltak Sátánról, létéről, hatalmáról. Nagy kivétel volt Suenens bíboros, Belgium érseke és Ratzinger bíboros, müncheni érsek. A „Ratzinger-Report”-ban a német bíboros újból beszél Sátánról: „Sátán rejtélyes, de valóságos, személyes és nem szimbolikus létező, megátkozott szellemi teremtmény, szabad erő, amely elsősorban az Isten ellen irányul.” Sátán létezése nélkül a történelmet nem tudjuk kielégítően magyarázni. A történetemben újból felmerülő elképesztő szörnyűségek az emberi gonoszságnál sokkal nagyobbakat tételeznek föl. Sátán állandóan fenyeget és olykor le is igáz bennünket. Átkos hatalmától egyedül Krisztus szabadít meg, mert „Ő az erősebb, aki meg tudja kötözni az erőset”, mint az evangélium mondja. Szent Pál szerint Krisztus keresztjével győzi le Sátánt, és nyilvánosan pellengérre állítja. Ratzinger kardinális kritizálja azokat a teológusokat, akik szerint Krisztus és az apostolok egyszerűen „a régi, megszokott zsidó gondolkozást követték”, amikor Sátánról beszéltek. Ezek a teológusok Sátán létét egyszerűen „népmesének, elavult mondának” tartják, amelyet nem lehet összeegyeztetni a modern világszemlélettel. Szerintük Sátán a bűnnek, elsősorban a büszkeségnek és a tisztátalanság bűnének a megszemélyesítője. A bűn pedig bennünk van: mi mondunk ellent az Istennek, mi vagyunk büszkék, mi tesszük önmagunkat tisztátalanná. Nyilvánvalóan ezek a teológusok nem a Szentíráshoz, hanem a világhoz alkalmazkodnak. „Metodológiájukkal – mondja Ratzinger bíboros – sok-sok mindent elvethetnénk hitünkből, mondván –, ez nem fér össze a modern világszemlélettel, ez érthetetlen a modern embernek.” Tudtommal Mindszenty bíboros csak egyszer, Máriaremetén beszélt Sátánról. Nem lett volna jó, ha Boldogasszony-évében ez gyakori témája lett volna. Bölcs, okos lelkipásztor volt ő, aki tudta, hogy „a túl sok veszélyes”! Sátán állandó emlegetése pesszimizmust idézhetett volna elő, és nem a reményt és a türelmet erősítette volna meg. Ratzinger bíborosnak is ez a véleménye. „Hiba lenne – mondja –, ha a püspökök és papok Sátánról soha nem prédikálnának, de nem lenne jó, ha állandó témájuk lenne.” Sátánnak és csatlósainak hatalma, akármilyen nagy, szörnyű és hosszan tartó, egyszer megszégyenül, meghátrál és megsemmisül. Mint Krisztus mondja, „ennek a világnak a fejedelme kivettetik”. De azt is mondja Krisztus, míg a történelem folyik, a kiűzött Sátán mindent megpróbál, hogy visszatérjen és ha sikerül neki, még dühösebben, még erőszakosabban bizonyítja, hogy ő az úr. Valahányszor visszatér, a helyzetünk rosszabbodik. De Sátán félelmetes valósága nem béníthat meg bennünket és a tudat, hogy Sátánt valójában csak Krisztus győzi le, nem tehet bennünket passzívvá és tétlenné. Passzív módon talán még külsőleg se viselkedhetünk, belsőleg, szívben és lélekben pedig soha és egyáltalán nem. Szent Pál buzdít, hogy „ennek a sötét világnak kormányzói és égi magasságoknak gonosz szellemei” ellen öltsük föl az „Isten teljes fegyverzetét”, hogy nehéz időkben ellenállhassunk és megtarthassuk „állásainkat”. Mi az „Isten teljes fegyverzete”? Krisztus! Az apostol mondja, hogy „öltsük magunkra Krisztust”. Legyünk egy vele gondolatban és cselekedetben. Amit Krisztustól tanultunk, azt vegyük Vele, Általa és Benne. A Szűzanya oltalma ebben az esetben az, hogy Krisztushoz vezet és Vele egyesít bennünket, és sürget, hogy tegyük azt, amit Krisztus mond. Mikor Krisztus egy fiúból kiűzte a gonosz lelket, azt mondta csodálkozó tanítványainak: „Ezt a fajtát nem lehet mással kiűzni, csak imával és böjttel.” Ima és böjt az eszközünk. Ezzel a kettővel mondunk neki ellent és ezzel küzdünk ellene. Egyénenként, Krisztussal egyesülve, szívünk mélyén, otthonunk csendjében, családunk körében alázatosan, de erős hittel imádkozunk, hogy az Isten parancsoljon neki. Közösségileg a szentmise az imánk. Templomainkban, az oltár körül állva, egy szívvel, egy lélekkel kiáltjuk a Miatyánk végén: „Szabadíts meg a gonosztól!” Aztán öntudatosan csüngünk a papon, amint kiterjesztett kézzel, szemét az oltáron Krisztus testére és vérére szegezve imádkozza: „Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól. Adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból minden bűntől és aggodalomtól megszabaduljunk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Jézus Krisztus dicsőséges eljöttét.” Böjttel pedig visszautasítjuk Sátán kísértését, hogy erkölcstelen, istentelen életet éljünk, a vallást megvessük, másokon hatalmaskodjunk, velük kegyetlenkedjünk és ügyeinkben ravaszkodjunk. Imádkoznunk és böjtölnünk kell, mert csak így tudunk megszabadulni attól a „fajtától”, amely „állásainkat” – Egyházunkat, hazánkat, keresztény magyarságunkat, és mint Mindszenty bíboros szokta mondani, „történelmi magyar életünket” immár négy évtizede ostromolja és rombolja.”