Hol vagyok én?

Nagy ünnep volt a városban. A mindenki által tisztelt és szeretett szobrászművészt – akinek szobrai több helyen is díszítették a várost – ki akarták tüntetni egy arany babérkoszorúval. Ekkor így beszélt a szobrász. Kedves társaim, barátaim, igazán büszke örömmel tölt el, hogy méltányoljátok a műveimet. Nem is akarom álszerénykedve azt mondani, hogy nem jók azok a szobrok. A szobrok jók, csak mindegyikben csak egy részt tudtam beleadni magamból. Én pedig a teljes egészet akarom az egész magamat kifejezni. Ha majd azt kifaragom, akkor fogom megérdemelni a babérkoszorút. Itt a város mellett van egy nagy pusztaság, amit körülvesznek nagy bazalthegyek. Most én oda kimegyek és ezekből a sziklákból kifaragom a teljes magamat. Ha megvan, akkor jövök vissza, akkor már megérdemlem a babért. Az emberek kicsit elszomorodtak, de látták azt, hogy semmiképp nem tudnák visszatartani. Ezért elkísérték a város kapujáig és elbúcsúztak tőle. A művész pedig ahogy kint volt, azonnal vette a vésőjét és lázas munkával nekilátott az alkotásnak. Amikor kész lett, szigorú önkritikus szemmel megnézte a műveket. Nézte és egy kis sóhajjal így szólt: Hát igen, ez egy jól sikerült szép emberi test. Akár Ádám is lehetne, mielőtt az Úr belelehelte a halhatatlan lelket. Nem ezt akartam – és már a kezében is volt a csákány, amellyel apró darabokra törte a sikerületlen alkotást. De nem tétlenkedett sokáig, hanem teljes energiával alkotott tovább. Mikor ezzel is elkészült, akkor így szólt: ebben van valami, de még csak valami, én pedig a teljességet akarom. És ez az alkotás is az előzőnek a sorsára jutott. Ez így ment tovább sokáig. Néha belekiáltott az éjszakába: hol vagyon én?, de csak a hegyek kórusa visszhangzott rá: hol vagyok én? Közben múltak az évek. Nem akarta figyelembe venni, hogy lábai már nem bírják egészen úgy, mint eddig. Azt meg egyáltalán nem akarta tudomásul venni, hogy a keze már egy kicsit reszket a vésővel. Azt pedig, hogy a haja megfehéredett, észre sem vette. Hanem egy napon döbbenten látta, hogy itt az út vége és egy lépést sem lehet tovább tenni. Előtte kavargott a nagy félelmes ismeretlen, amibe belepillantani sem mert. Amint ott állt a teljes tanácstalanságban, észrevette, hogy valaki mellette áll. - Ki vagy te? - kérdezte - Szobrász, mint te. - Hát te ismersz engem? - Jobban, mint te magadat. - Hogy lehet az? Hitetlenkedett fel benne a csodálkozás. - Kiáltásaidat az éjben nem csak a hegyek visszhangozták. Bennem is visszhangzott, de te nem hallottad. Kétségbeesésed szétrepülő sziklái nemcsak tégedet sebeztek meg, hanem engem is. A véremből rád is hullott, de te nem vetted észre. - Akkor Te – dadogott fel ajkán az utolsó reménység – akkor Te talán azt is meg tudod mondani, hogy hol vagyok én. - Nézz bele – és látva összeborzadását megismételte még egyszer: Nézz bele, nem kerülheted el. Belenézett. Meglátta magát. Sudár volt, erős és tiszta. Mindenkit vonzott, de senki meg nem rendíthette. Ekkor felujjongott benne a beteljesülés. Ezt akartam! Én is, ölelte szívére a NAGY SZOBRÁSZ örökre.