Jókedvet adj, Uram!

Ferences lelkiségünk talán legnehezebben megfogalmazható vonása, a derű. Egy ma reggeli történésen indulok nyomába. Tíz órakor telefoncsörgésre riadtam. Kellemesen csengő női hang szólt, a vonal túlsó végén: Szép napot kívánok! Ha van öt perce, nyaralási szokásairól tennék fel néhány kérdést. Sajnos nincsenek nyaralási szokásaim. Feleltem kissé bosszúsan. Évek óta nem engedhetem meg magamnak az üdülést. Ám soha nem tétlenkedem. Én már nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul érezzem magam. Soha nem engedem át lelkem pillanatnyi, múló árnyékoknak. Nem egyszerűen kivárom, hogy kisüssön a nap, minden pillanatban keresem a lehetőségét, hogy pénz nélkül is jókedvre derüljek: Valahogy így: Jókedvet adj, és semmi mást Uram A többivel megbirkózom magam Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker,hadd mosolyogjak gondon, és bajon, Nem kell más, csak ez az egy oltalom Még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol bárkivel S ha jókedvemből önként tehetem, s ha fölszabadít újra a fegyelem, Ha értelmét tudom, s vállalom, nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan, De ahhoz is csak jókedvet adj, Uram!